írta: Kovácsné Kelemen Anikó
szerkesztette: Boldizsár Ildikó

1. fejezet

Szamóca és Bukfenc

Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, csuda messze, völgyön innen, hegyen túl, volt egyszer egy kerek kis erdő. Első látásra olyan volt ez az erdő, mint a többi. Magasra nyúló, zöld lombú fái otthont adtak a madaraknak és a mókusoknak. Sűrű, dús bokrai között menedékre leltek a nyulak, füves kis tisztásain szelíden legelésztek az őzek meg a szarvasok. Az erdei ösvényeken néha végigcsörtetett egy-egy vaddisznócsalád, olykor hangos visongás is hallatszott, amikor a kis vadmalacok épp makkon civakodtak.
S valahol az erdő legmélyén, óriási, élénkzöld lapulevelek alatt rejtőzött egy aprócska manónép. Elevenek, vidámak, nevetgélősek voltak ezek az apró kis manók, s amikor jókedvük kerekedett, kuncogásuk, dalolásuk betöltötte az egész erdőt. Ám nemcsak az erdőt, hanem a környező tájat, hegyeket, völgyeket is, sőt még a távoli barlangokban is visszhangzott a jóízű kuncogás. Talán ezért is hívták az aprócska manónépet így: kuncogik.

Ezek a kuncogik azonban nem csak mókázással töltötték el az időt! Dolgos kis népnek ismerte őket mindenki. Ők voltak ugyanis a kerek erdő gyógyítói. Ismerték az összes gyógyfüvet, tengernyi teát, port és főzetet készítettek már a bajba jutott állatoknak. Mindegy volt nekik, hogy egy árva egérke vagy egy hatalmas medve fordult hozzájuk, mindenkinek segítettek. Ismerték az összes betegség és nyavalya gyógymódját. Hálás is volt nekik az egész erdő népe!

Volt ezeknek a kuncogiknak egy kedves szokásuk. Már kora hajnalban fölkeltek, hogy elmeséljék egymásnak, mit álmodtak az éjjel. Úgy szerették az álmaikat – no, nem csak a magukét, a másokét is -, hogy soha ki nem hagytak volna egyetlen álommesélős reggelt sem. Ha egyikük netán olyan különöset álmodott, hogy senki nem tudta megfejteni, rögtön felkeresték az erdő kissé szórakozott, álomfejtő varázslóját, Horkolábot. Horkoláb úgy olvasott az álmokban, mint más a könyvekben. De csak akkor, ha éppen ő maga is ébren volt. Ideje nagy részében ugyanis bóbiskolt, szundikált vagy éppen álmodozott.

De sajnos, ahogy az a mesékben lenni szokott, nemcsak jóságos manók, állatok és jámbor varázslók éltek itt. Az erdő melletti völgyben, annak is a legalján, rogyadozó kis viskóban tengette unalmas életét egy gonosz boszorkány, Szurkála. Magányosan élt, távol minden élőlénytől, mert nem bírta elviselni senki közelségét. Félt is tőle az erdő népe, messziről elkerülték a tanyáját. Szurkála nem szeretett senkit. Igaz, őt se szerette senki. Még a nyeszlett macskája is megszökött tőle. A sötét völgybe a madarak csiripelése sem hallatszódott. Bezzeg a kuncogik nevetése! Bosszankodott is eleget Szurkála a manók miatt, és állandóan azon törte a fejét, hogyan vethetne véget a förtelmes kuncogásnak.

Történt egy este, hogy a kuncogik épp szokásos esti táncukra készülődtek. A manólányok szép ruhába bújtak, hosszú hajukat fésülgették, illatos virágokat tűztek a tincsek közé, a manófiúk pedig elegáns kalapot tettek a fejükre. Szamóca, a kis manóleány is épp a szobájában csinosítgatta magát, amikor suttogást hallott az ablaka alól.

Pszt! Hé, Szamóca, odabent vagy?

Szamóca jól ismerte ezt a hangot, most is rögtön tudta, hogy legjobb barátja, Bukfenc szólongatja.

Nem, Bukfenc, dehogyis! Ott vagyok kint, a hátad mögött – kuncogott Szamóca, azzal kinyúlt karcsú kis kezével a virágszirom függönyke mögül, és a manófiú fejére koppintott a fésűjével. – Már megint miben sántikálsz?

Az egyik rigótól hallottam, hogy Bendő, a pocok csapdába esett.

Szegényke! Akkor szóljunk gyorsan a szüleinknek, ők majd segítenek.

Nekem jobb ötletem van – vigyorgott Bukfenc. – A felnőttek csak hadd mulatozzanak, mi majd megmentjük azt a pockot. Na, mit szólsz?

Mi van, ha mi is bajba kerülünk? Nem jó ötlet egyedül útnak indulni.

De hiszen nem egyedül megyünk, hanem ketten! – kurjantott Bukfenc és annyira jókedve lett az ötlettől, hogy örömében egy ugrással bent termett Szamóca szobájában. Apró lába nagyot döndült a padlón.

Pszt! Még meghallják – csitította a manólány, aztán némi gondolkodás után így szólt: – Na jó, nem bánom, induljunk! Mentsük meg Bendőt!

A két manógyerek gyorsan kimászott az aprócska ház ablakán, és kézen fogva végiglopakodott a manófalu keskeny utcáin. Szaporán szedték apró kis lábaikat, amíg el nem értek egy hatalmas gödörhöz. Tulajdonképpen nem volt az a gödör olyan hatalmas, csak hozzájuk és a pocokhoz képest tűnt annak. Bendő szomorúan pihegett a gödör alján.

Szia Bendő! Hát te, mit kuksolsz ott lent? – viccelődött Bukfenc.

Csakhogy végre rám talált valaki! De épp két ilyen kis tökmag?! Eh, sokra megyek veletek… – mérgelődött Bendő.

Ne félj, egy-kettőre kihúzunk – nyugtatta Bukfenc a zsörtölődő kis jószágot. Felszedett egy ágat a földről, és Bendő felé nyújtotta. – Fogd meg a végét jó erősen!

Bukfenc teljes erejéből húzni kezdte Bendőt, de meg kell hagyni, a pocok igencsak jó húsban volt és sokkal erősebbnek bizonyult az apró manófiúnál. A nagy huzakodásban végül Bendő véletlenül berántotta Bukfencet a gödörbe, és a manófiú, zsupsz, egyenesen Bendő ölébe huppant. A pocok ijedtében akkorát visított, hogy belezengett az erdő.

Ezt aztán jól megcsináltátok – sopánkodott Szamóca. Megyek, keresek egy hosszú indát és megpróbállak kihúzni titeket.

Azzal elindult. A két kis fogoly meg ott maradt a gödör alján és várt, egyre csak várt. Lassan telt az idő, a nap már épp megérdemelt esti nyugovójára készült, az erdő szürkés fátyolba borult. Bukfenc és Bendő már csaknem elszenderedett, amikor hirtelen gyors, döngő léptek zaja hallatszott, amibe mély horkantás és vékony kuncogás vegyült.

Halihó, megjött a felmentő sereg! – nevetett Szamóca, majd lepattant Vadóc, a vaddisznókölyök hátáról és belenézett a gödörbe.

Útközben találkoztam Vadóccal, és velem jött segíteni. Hoztunk egy hosszú indát is.

Úgy bizony – szólt Vadóc, s közben a gödröt nézegette. – Nem is tudtam, hogy az én gödrömbe pottyantatok bele.

Micsoda? A te gödrödbe? – kérdezte döbbenten Bukfenc és Bendő.

Igen. Én túrtam. Ugye milyen szép tágas? – büszkélkedett Vadóc.

Hát tágasnak tágas, a csuda vigyen el, de az alja kemény, mint a kő! – mérgelődött Bendő. – Máskor leszel szíves kibélelni valamivel, hogy ha belepottyanok, legalább ne sajogjon így az alsó részem…

Szamóca, Vadóc és Bukfenc majd szétpukkant, alig tudták visszafojtani a nevetést. Végül Szamóca nem állta tovább és csilingelő kuncogásba kezdett. Bukfencnek se kellett több, a hasát fogta, úgy kacagott, Vadóc is nagyokat horkantott. A végén Bendő se bírta, ő is csatlakozott hozzájuk.

Mikor lehiggadtak, Vadóc szájába vette az indát, és erősen a fogai közé szorította. Bendő és Bukfenc pedig szépen egymás után kimásztak a gödörből. Kicsit még beszélgettek, aztán elköszöntek egymástól. Vadóc és Bendő elindultak hazafelé.
A két kis manó ekkor vette észre, hogy teljesen rájuk esteledett.

Hogy jutunk haza ilyen sötétben? – nyugtalankodott Szamóca. – A szüleink biztos nagyon aggódnak értünk.

Ajaj – sóhajtott Bukfenc is. – Azt hiszem két választásunk van. Vagy itt alszunk, az erdőben, vagy nekivágunk az útnak sötétben.

Kérdés: Hol töltik az éjszakát?

  1. Az erdőben töltik az éjszakát és szállást kapnak egy erdei állattól.
  2. Nekivágnak az éjszakának és elindulnak haza.

A Kuncogik meséje a Blum program felkérésére íródott, a “40 nap alatt a Blum körül – a Generali a Biztonságért Alapítvány támogatásával” projekt részeként, szerzője Kovácsné Kelemen Anikó, szakmai lektor Boldizsár Ildikó.