írta: Kovácsné Kelemen Anikó 

szerkesztette: Boldizsár Ildikó

3. fejezet

Különös álmok

Szamóca és Bukfenc nem sokáig töprenkedett, elindultak bölcs Bagoly apóhoz. A hatalmas gesztenyefán, az odú fölött egy kis táblán a következő felirat állt: „Bagoly apó tanácsadó odúja”. Nagy meglepetésükre, Bagoly apó kis unokája, Huhi kiáltott le hozzájuk a magasból: 

Hu-hurrá! Köszöntelek benneteket, kis khu-huncogik! A nagypapám most alszik, és kérte, hogy hu-hu-huzamos ideig ne ébressze fel senki. Most én helyettesítem – huhogta büszkén a kisbagoly. 

A két manógyerek csalódottan nézett egymásra. Végül Szamóca szólalt meg:

Valami borzasztó dolog történt a népünkkel. Minden kuncogi szomorú. Nem tudod, mi lehet az oka?

Húha! Azt hiszem, thu-hu-dom. Tegnap este a falutok fölött láttam repkedni Szhu-hurkálát, a boszorkányt. Hu-hú úgy vélem, ő lehet a dolog mögött – huhogta egyre álmosabban Huhi, majd udvariasan elköszönt,  és bebújt az odúba bóbiskolni a nagypapája mellé.

Nahát, ettől aztán nem lettünk okosabbak – vakarta meg a fejét Bukfenc. A két manógyerek lehuppant a fűre, háttal egymásnak támaszkodtak, és azon tanakodtak, mitévők legyenek. Hosszú percek teltek el így, szó nélkül. A csendet Szamóca törte meg.

Tudod, mi a legrosszabb az egészben, Bukfenc? Hogy így nincs is kedvem hazamenni. Minden olyan más! Minden olyan szomorú!

Igen. Nem értem, mi történt a népünkkel. Otthon fellapoztam a Kuncogik Könyvét, hátha találok benne valami gyógymódot. De ilyen betegségről nem is írnak benne!

Hihetetlen. Még az álmaikra sem emlékeznek.

És te? Mit álmodtál ma reggel, Szamócka? – kérdezte kedvesen Bukfenc, majd felállt és leült vele szemben. Megsimogatta a haját és várakozva tekintett rá.

Csodaszép volt az álmom – mosolyodott el Szamóca. – Egy patak partján sétáltam. A vize kristálytiszta volt, úgy csillogott, mint a gyémánt. Apró, fényes halak úsztak benne, a víz lassan fodrozódott körülöttük. Aztán hirtelen vidám ficánkolásba kezdtek, a patak vize pedig akkorát csobbant, hogy csak úgy záporoztak a cseppjei mindenfelé. Sose láttam még ehhez hasonlót, Bukfenc, igazán olyan volt, mintha igazi gyémánt lett volna. 

Bukfenc arca felderült, ahogy Szamócát hallgatta. 

 Hű, ez tényleg szép, szinte látom magam előtt! 

Most rajtad a sor, Bukfenc, ki vele, te mit álmodtál? – türelmetlenkedett a manólány. 

 Én egy hatalmas hegyre kapaszkodtam föl, ami nagyon meredek volt, alig mertem lenézni. Amikor végre a tetejére értem, gyönyörű látvány fogadott: a csúcson szállingózott a hó, de nem akármilyen ám! Ezüst hópelyhek hullottak az égből. Kinyújtottam a két karomat, és amikor rászálltak a tenyeremre, képzeld csak, nem olvadt el egyik sem. Az egyik pelyhet egészen közelről szemügyre vettem. A két ujjam közé fogtam, majd újra a tenyerembe ejtettem és képzeld, ezüstösen csillogott tovább… Vajon mit jelenthet ez?

 Gyémántpatak, ezüst hópelyhek… Különös álmok nem gondolod, Bukfenc? Talán nem véletlen, hogy épp azon az éjszakán álmodtunk ezekről, amikor Szurkála elvarázsolta a népünket. Talán lehet valami összefüggés a kettő között…

A manófiú bólintott, Szamócára nézett, és mindketten azonnal tudták, mire gondol a másik.  

 Keressük fel Horkolábot! – ugrottak fel szinte egyszerre, majd elindultak az erdei varázsló otthona felé. 

Horkoláb házához keskeny kis ösvény vezetett. Az út jól ki volt taposva, hiszen a manónép és az erdei állatok is gyakorta keresték föl a bölcs álomfejtőt. Szamóca és Bukfenc igencsak izgatott volt, hiszen jól tudták, hogy a varázsló kissé hóbortos. Ha szerencséjük lesz, és éppen ébren találják, akkor sem biztos, hogy fogadja őket. De ha mégis, vajon tud-e segíteni nekik? 

Horkoláb házikója az erdő legöregebb fájának lombkoronájában rejtőzött. A varázsló saját kezűleg építette már réges-régen. Itt nyugodtan tudott álmodni és elmélkedni, hosszú mélázásait nem zavarta meg az erdő állatainak és manóinak jövése-menése. A magas lakhely azért is volt különösen előnyös számára, mert ősz szakálla olyan hosszúra nőtt az évek során, hogy nem fért el a házikóban. Az ablakon át, a faágakon megpihenve tekeredett le egészen a földig. A fán élő madarak – akik nagyon szerették az öreg varázslót – gondozták, fésülgették reggeltől estig.

A varázsló hortyogását már messziről hallották. Amikor a két kis manó odaért, nagy meglepetésükre ott toporgott a fa alatt Vadóc, a vaddisznókölyök és Lompos, a kisróka is. 

Jó reggelt, jó reggelt! – köszöntötte Vadóc derűsen a manókat. – Hogy ityeg a fityeg? Csak nem álmodtatok ti is? Mert én igen! Én aztán tényleg! – büszkélkedett a vadmalac. 

Az erdőben mindenki jól tudta, hogy az álmokkal főleg a manónép foglalkozik. Az állatok nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az álmaiknak, reggelre ébredve általában alig emlékeztek rájuk. Vadóc viszont nagyon izgatott volt, és tovább folytatta: 

Bendő is itt van ám! 

A pocok? Hol? Nem látom – nyújtogatta a nyakát Bukfenc. 

Vadóc Lomposra sandított, aki békésen ücsörgött. 

Ott reszket a bokorban. Nem mer közelebb jönni, mert fél tőlem – vigyorgott a kisróka. 

Nem igaz! Egy pocok sohasem fél, egy pocok sohasem reszket! – hallatszott a felháborodott tiltakozás a bokorból. 

Akkor gyere, bújj elő Bendő! – kuncogott Szamóca. 

Bendő kissé fölbátorodott a manógyerekek érkezésén, és peckesen előlépett a bokorból. Nagy ívben megkerülte Lompost, és szorosan Vadóc mellé húzódott. 

Na, tessék, látjátok? Itt vagyok. 

Lompostól igazán nem kell félned – nyugtatta Bukfenc Bendőt – régóta a barátunk. 

…tunk? Barátunk? Hogy érted ezt? Nekem egyáltalán nem a barátom – jelentette ki a pocok.

Ekkor hirtelen szárnysuhogás hallatszott. A kis társaság fölnézett, és abban a pillanatban látták, ahogy Horkoláb fájának legalacsonyabb ágán landol Huhi, a kisbagoly. Bendő ijedtében felugrott Vadóc hátára, és onnan folytatta a mérgelődést:

Na, most aztán tényleg elég! Mi ez itt? Ragadozók gyülekezete? Hát már sehol sem lehet nyugta a magamfajta kis magevőnek?

Hú-hú, de felhúztad magad! – ásított Huhi. – Humoros… Na, de nekem sincs ám nyugtom. Le sem tudom hunyni a szemem, mert mindig ugyanazt a huncut álmot látom. Újra meg újra. 

Várjunk csak – kerekedett ki Szamóca szeme – Huhi, te is azért jöttél, mert álmot láttál az éjjel? 

Nappal – helyesbített Huhi. – Alighogy az előbb elbú-húcsúztunk egymástól.  

Persze, persze, hiszen te nappal alszol – bólogatott a manólány. 

És engem? Engem meg se kérdezel? – húzta ki magát Bendő Vadóc hátán. – Tudjátok meg, én is ezért vagyok itt!

Meg én is – szólt Lompos. – Nem hagy nyugton egy furcsa álom. Nem is reggeliztem, úgy siettem ide, Horkolábhoz. Pedig nagyon éhes vagyok, a gyomrom is korog, hallod, Bendő? – ugratta a róka a pockot. 

Tessék! Látjátok? Mondtam, hogy nekem nem a barátom! – csattant fel Bendő. 

Jól van, hagyjátok már abba a civakodást – próbált rendet tenni Bukfenc. Inkább azt találjuk ki, hogy jussunk be Horkolábhoz. 

Majd én jól megdöngetem ezt a fát, arra biztos fölébred! – ajánlkozott Vadóc lelkesen. 

Nem hinném, hogy örülne – szólt közbe Bukfenc. – Horkoláb nem szereti, ha felébresztik. 

Kérjük meg a madárkákat, csiripeljék el neki, hogy vendégei érkeztek! – javasolta Szamóca. 

Ebben egyetértettek. Huhi szólt az egyik madárnak, hogy jelentse be őket. A madárka beröppent a faház ablakán. Élénk csiripelés hallatszott, majd kiszólt az ablakon egy dörmögő, mély hang. 

Két lehetőség: 

  1. Horkoláb megharagszik, hogy felébresztették, és elküldi a társaságot. 
  2. Horkoláb kedvesen behívja és még reggelivel is megkínálja őket.