írta: Kovácsné Kelemen Anikó 

szerkesztette: Boldizsár Ildikó

A gyémántpatak

Bendő rendíthetetlen volt. Hiába kérlelték a manók, győzködték az állatok, duzzogva ücsörgött a szétszóródott kalácsmorzsákon. Nem ingatta meg semmi. Horkoláb madárkái az ablakpárkányról szemlélték a jelenetet, buzgón csicseregtek egymásnak, ki tudja, talán a kis pocok miatt méltatlankodtak. 

Emlékszel, Bendő, amikor Szamóca és Bukfenc megmentett? – próbálkozott Vadóc. – Ha ők nem segítenek, talán még most is ott kuksolnál abban az óriási, sötét gödörben. 

Tényleg? Ha te nem turkálnál össze-vissza az erdőben mindenféle gödröket, sosem estem volna bele! – vágott vissza a pocok. 

Ez igaz… – szontyolodott el Vadóc. 

Horkoláb a teáját kortyolgatta, majd felállt és odacsoszogott Bendőhöz. Leült melléje, ráncos kezével összeszedegette a lehullott morzsákat, a tenyerébe seperte, majd kiszórta az ablakpárkányra a madaraknak. 

Piciny barátom – szólt kedvesen, és megsimogatta a pocok hátát. Ahogy hozzáért, érezte, hogy Bendő egész testében reszket.

Bendőcske, hiszen te félsz! – mosolyodott el a varázsló. 

Egy pocok sohasem fél, egy pocok sohasem reszket – görbült le a szája a kis jószágnak. Puha kezecskéivel eltakarta az arcát és a fal felé fordult, úgy hüppögött tovább. – Te is megmondtad, Horkoláb, piciny vagyok. Hogy mehetne ilyen veszélyes útra egy piciny állat? Pláne ilyen veszélyes ragadozókkal!

Huhi izgatottan sétált fel-alá, Lompos érdeklődve forgatta a fejét. 

Hu-hú, ugyan, Bendő! Nem foglak megenni ne félj! Egy csapat vagyunk! – huhogta a kisbagoly. 

Na jó, akkor én se – vonta meg a vállát Lompos, akinek egyébként esze ágában sem volt bántani a kis pockot.

Megnyugodtál egy kicsit? – kérdezte szelíden Horkoláb. Bendő lassan megfordult, és a fejével mintha bólintott volna egyet. A varázsló folytatta. – Tudod, Bendő, a bátrak is félnek néha. Amint mondtam, hosszú és veszélyes út áll előttetek. De valami azt súgja, hogy együtt megbirkóztok majd a nehézségekkel. 

De meg ám! – pattant fel Vadóc. – Induljunk hamar, hogy mielőbb odaérjünk mindenhova, összegyűjtsünk minden összetevőt, találkozzunk a hetedik barátunkkal és meggyógyítsuk a kuncogikat! 

Készen állunk mi is – zengte kórusban Szamóca és Bukfenc. 

Lompos odasomfordált Bendőhöz, és így szólt: 

Gyere, pattanj fel a hátamra, kis haver!

Csak ne olyan bizalmasan – nyögdécselt Bendő, miközben felkapaszkodott a róka hátára. 

A kis csapat készen állt hát a nagy útra. Horkoláb búcsúzóul még adott egy-egy tarisznyát Szamócának és Bukfencnek, telis-tele élelemmel. 

Remélem, ez egy darabig elég lesz mindnyájatoknak – kacsintott a manókra. – Most azonban indulnotok kell, vár titeket a gyémántpatak és a többi varázslatos helyszín. Amikor kiértek az erdőből, vágjatok át a vadvirágos réten, és menjetek addig, amíg úgy érzitek, hogy már nem bírja a lábatok. És akkor… na, akkor se álljatok meg, menjetek csak tovább, mert a gyémántpatak még igencsak messze lesz onnan. Ha egész éjszaka gyalogoltok, talán hajnalra eléritek. De jól vigyázzatok! A patak vizébe senki bele nem nyúlhat! Meg kell várni, míg önként ad nektek egy cseppet.

Miért, mi történik, ha valamelyikünk esetleg mégis belenyúl? – tudakolta Vadóc.

Akkor a patak háborogni kezd, és a vize akkorára duzzad, hogy elnyelhet mindannyiótokat – magyarázta Horkoláb a megszeppent társaságnak. – De most már tényleg menjetek – búcsúzott a varázsló. – Járjatok szerencsével!

A két manógyerek és a négy állatkölyök nekiindult hát a kalandos útnak. Úgy tettek, ahogy Horkoláb meghagyta nekik. Amikor kiértek az erdőből, átvágtak a vadvirágos réten, és gyalogoltak rendületlenül. Bendő hol Lompos, hol Vadóc hátán tanyázott, apró lábai nehezen bírták volna a hosszú utat. Huhi a csapat fölött repült, de előfordult azért, hogy ő is felkéredzkedett a róka vagy a vadmalac hátára. Ilyenkor bóbiskolt egy keveset, hogy utána újult erővel folytathassa a repülést. 

Amikor rájuk esteledett, elővették a varázslótól kapott elemózsiás tarisznyákat, és jóízűt falatoztak belőle. Ahogy jóllaktak, folytatták útjukat az éjszakában. Mivel a sötétben csak Lompos és Huhi látott, ők vezették a csapatot. A róka szeme úgy világított, mint két kis lámpa. Így vándoroltak egész éjszaka. Eleinte még jókedvűen beszélgettek, de ahogy teltek az órák, egyre kevesebbet szóltak, míg végül teljes csendben ballagtak egymás mellett. Hajnaltájt távoli csobogás zaja ütötte meg a fülüket. 

Ez csakis a gyémántpatak lehet! – kiáltott Szamóca. 

Megszaporázták lépteiket és nemsokára elérték a patakpartot, ahol lenyűgöző látvány fogadta őket. A víz valóban kristálytiszta volt, a felszínén szelíd hullámok fodrozódtak, az alján pedig apró, fényes halak úszkáltak a színes kövek között. Egy darabig némán álltak a parton, majd leheveredtek a fűben, és fáradt tekintetüket hosszan pihentették a fodrozódó vízen. A patak csobogása szép lassan álomban ringatta őket. 

S ekkor varázslatos dolog történt. Bukfenc és Szamóca válláról leoldódott a tarisznya, a két pánt egymásba fonódott, és lássatok csudát, a barna vászon elkezdett növekedni.  De nem csak növekedett ám! A durva anyag puha, bársonyos takaróvá változott, amely épp elég nagy volt ahhoz, hogy betakarja a megfáradt vándorokat. Így pihentek összebújva, egymás mellett kucorodva, amíg fel nem ébresztette őket a nap első sugara. Mielőtt kinyithatták volna a szemüket, a takaró összehúzódott, a pántok elváltak egymástól, és a két tarisznya megint ott pihent a manók vállán. 

Micsoda álom! – ásított Bukfenc. – Képzeljétek, azt álmodtam, hogy Horkoláb betakargatott bennünket, amíg aludtunk. 

De különös! Én is… – nyújtózott Szamóca. – Mintha még mindig érezném a takaró puhaságát.

A többiek még álmosan dörzsölgették a szemüket, úgy hallgatták a két manót. Végül Vadóc is feltápászkodott, és a vízhez lépett, hogy igyon belőle. 

Ne, Vadóc, ne tedd! – óbégatott Bendő, majd kunkori farkincájánál fogva teljes erejéből hátrafelé húzta a vadmalacot.

Aú, Bendő, beléd meg mi ütött? – értetlenkedett Vadóc. 

Hu-hú, ez húzós helyzet volt – sopánkodott Huhi. – Hát nem emlékszel, Vadóc, mi mondott Horkoláb? „A patak vizébe senki bele nem nyúlhat!”

A mindenit, tényleg! – roggyant le a földre a vaddisznókölyök. – Akkor most majdnem veszélybe sodortam magunkat? 

De Bendő barátunk megmentett minket! – mosolygott Lompos a pocokra, aki büszkén kihúzta magát. – Most már csak azt kellene kitalálnunk, hogyan adna nekünk önként egy csepp vizet a patak. 

Hu-hú, talán, ha elrepülnék a halak fölött, és azt huhognám, hu, ijedtükben felugranának, és kifröccsenne némi vizecske – lelkendezett Huhi, s már repült is a patak fölé, miközben nagyokat huhogott. 

A halak meg se rezdültek, úszkáltak tovább gondtalanul. 

Na, majd én! – ajánlkozott Vadóc. – Most figyeljetek! – azzal buzgó rohangálásba kezdett a parton, a föld csak úgy rengett alatta.

Ha ilyen nagyokat dübbentek a lábammal, biztosan felélénkülnek!

Ne, ne várj egy kicsit, Vadóc! – csitította Szamóca a virgonc vadmalacot. – Úgy tűnik, ezek a halacskák nem túl ijedősek, és különben sem szeretném, ha félnének tőlünk. Valami mást kellene kitalálnunk.

A kis csapat elcsendesedett, mindenki a megoldáson törte a fejét. Végül Szamóca szólalt meg.

Bukfenc, maradt még a kalácsból, amit Horkoláb eltett nekünk? 

Bukfenc belekukkantott a tarisznyájába, és csodálkozva felelte:

Nahát, még ilyet! Itt van az egész! Nem értem, hogy lehet, hiszen úgy rémlik, alig maradt belőle. De miért kérdezed?

Add csak ide, majd meglátod – szólt a manólány, majd letört egy jókora darabot, szétmorzsolta és a patakba szórta. 

A fényes halak abban a szempillantásban odagyűltek, s a morzsák után kapkodtak. Ahogy a felszínen úszkáltak, pikkelyeik még inkább tündököltek a reggeli napfényben. 

Nézzétek, de gyönyörűek! – sóhajtott Szamóca. – Pont, mint az álmomban. 

Ekkor az egyik hal egészen közel úszott a parthoz. Kis feje előbukkant a patakból, Szamócára tekintett és farokúszójával nagyot csapott a vízbe. Abban a pillanatban egy gyémántcsepp repült a magasba, és egyenesen Szamóca tenyerébe hullott. A manólány arca felderült. 

Kedves hal, köszönöm! – hálálkodott, majd felpattintotta a nyakában függő kis medaliont, és óvatosan belerejtette a cseppet. 

Hu-hurrá! Megvan az első összetevő! – ugrándozott Huhi. 

A többiek vele örültek.

Most már csak azt kell eldöntenünk, merre induljunk tovább – gondolkodott hangosan Bukfenc.

Hogyan döntik el, merre induljanak?

1. A hal útba igazítja őket. 

2. Vadóc megérzi a makk illatát.