írta: Kovácsné Kelemen Anikó
szerkesztette: Boldizsár Ildikó
Az aranymakkot termő tölgyfa
A hat vándor gondolkodóba esett, merre folytassák útjukat. Kis csend után Szamóca leguggolt a patak partján és kedvesen megszólította a halat:
Kedves hal, tudnál nekünk segíteni? Fel kell kutatnunk öt varázslatos helyszínt, és tanácstalanok vagyunk, merre induljunk. A napraforgómezőre, a sárkány őrizte rózsabokorhoz, az aranymakkot termő tölgyfához, a törpék rubint bányájába vagy az ezüst hóval borított hegycsúcsra?
A hal meghallgatta a kérdést, bukfencet vetett, majd újra kidugta fejét.
Kövessétek a patakot – suttogta alig hallhatóan és eltűnt a hullámok között.
A kis csapat még várt egy darabig, hátha újra előbukkan, de hiába. Elindultak hát, s követték a patak folyását, ahogy a hal meghagyta nekik. Mivel előző éjjel egy szemhunyást sem aludtak, hajnalban is csak keveset, lassan baktattak a patak mellett.
A két kis kuncogi kissé lemaradva lépegetett a többiek mögött.
Vajon mit csinálhatnak most otthon a manók? – tűnődött Szamóca.
Nem tudom – sóhajtott a manófiú. – Gondolom, a házaikban üldögélnek szótlanul, pont úgy, mint amikor eljöttünk otthonról.
Ki gondozza akkor a veteményest, ki gyógyítja meg a bajba jutott állatokat?
Nem tudom, Szamócka… Talán senki.
Bukfenc megállt egy pillanatra:
Csak azt tudom, hogy ez nem maradhat így. Hiszen azért hagytuk hátra a családunkat, a falunkat, az egész erdőt, hogy megtörjük Szurkála gonosz varázslatát!
De ha megtaláljuk is az álombeli helyszíneket és összegyűjtünk mindent, ami az ellenszerhez kell, akkor is szükségünk lesz a hetedik álomra. Vajon ki lehet az a titokzatos álmodó? – merengett Szamóca.
Fogalmam sincs. Mindenesetre járjunk nyitott szemmel, hátha találkozunk vele – szólt elszántan a manófiú, majd tovább indult. .
Bár Szamócát nem nyugtatta meg teljesen Bukfenc válasza, mégis vidámabban szedte a lábát.
Ahogy a kis táraság követte a patak folyását, feltűnt nekik, hogy a víz egyre szélesebben hömpölyög.
Mi történik itt? – dörzsölte meg álmos szemét Bendő.
Alighogy ezt kimondta, megpillantották, hogy a távolban a patak egy folyóba torkollik. Kisvártatva oda is értek a partjához. A folyó széles volt, nagyon széles, és a túloldalán ott állt a tölgyerdő. A csapat lemondóan sóhajtott.
Huhi, te tudsz repülni, de mi hogy jutunk át? Sehol egy híd… – töprengett Bukfenc.
Pedig úgy hívogat az erdő, érzitek ezt a finom illatot? – szippantott nagyokat a levegőbe Vadóc.
Csak lassan a testtel, Vadóc! Emlékszel mi történt a pataknál? Ki tudja, talán az aranytölgy makkja sem ehető – figyelmeztette Lompos a vadmalacot.
Azt nehezen tudom elképzelni… De jól van, résen leszek, először csak egy pár szemet rágcsálok majd el – felelte megfontoltan Vadóc.
Lomposnak igaza van, jobb, ha inkább meg se kóstolod! – nézett Szamóca határozottan Vadócra.
A vaddisznókölyök bánatosan leszegte a fejét, majd áhítattal tekintett a túlpartra. Nem sokáig szomorkodott, mert Bukfenc egyszer csak felkiáltott:
Ez az, megvan! Építünk egy tutajt! – rikkantotta, majd örömében bukfencet vetett a parton. – Faágakat gyűjtünk, hosszú indákkal összekötjük őket, teszünk rá egy kis vitorlát és kész is van! A szél épp a tölgyerdő felé fúj, talán szerencsénk lesz.
Hu-hú, de jó ötlet! – röppent fel Huhi és kisvártatva már egy kis gallyal a csőrében tért vissza.
Attól tartok, ennél azért nagyobbakra lesz szükségünk, Huhi – szólt kedvesen Lompos. – De tudod mit? Neked jó szemed van, repülhetsz egy felderítőkört, és elvezethetsz minket Vadóccal oda, ahol nagyobb ágakat találsz, mi pedig majd elhozzuk őket a partra.
Felderítőkör! Hu-hurrá! – lelkendezett a kisbagoly, azzal felröppent a levegőbe. Vadóc és Lompos a nyomában futottak.
A két manó ott maradt Bendővel a parton.
Honnan szerzünk vitorlát, Bukfenc? – érdeklődött a pocok.
A manófiú lassan végigpásztázta tekintetével a partot, mintha keresne valamit.
Eh, korgó gyomorral nem lehet gondolkodni, együnk előbb valamit! – javasolta a pocok és már fel is kapaszkodott Bukfenc tarisznyájára. Felhajtotta a tetejét, és belemászott, csak a két kis lába kandikált kifelé. – Hát ez meg mi a csuda? Mi ez lepedőnyavalya, és hol van az élelem? – kutakodott türelmetlenül Bendő.
Bukfenc a tarisznyába nyúlt, kitapintotta az anyagot, és Bendővel együtt óvatosan kihúzta.
Bendő, hiszen ez a lepedőnyavalya egy igazi vitorlavászon! – kiáltott fel boldogan.
Na, azzal ugyan nem lakunk jól… – dohogott a pocok.
Gyere Bendő, az én tarisznyám tele van mindenféle finomsággal – kuncogott Szamóca, és ölébe vette az éhes kis jószágot.
Nemsokára megérkeztek a többiek is. Vadóc és Lompos hosszú, vastag faágakat tartott a szájában, Huhi pedig egy hosszú indát lobogtatott.
Hu-hú, ezt a vitorlát meg honnan szereztétek? – röpködött a kisbagoly Bukfenc körül.
Én találtam – vágta rá Bendő teli szájjal –, Horkoláb tarisznyájában volt!
Varázslatosak ezek a tarisznyák! – szólt elismerően Lompos. – Fordulunk még egyet, és nemsokára jövünk – lihegte, majd újra eltűntek Huhi vezetésével.
Amikor visszaértek, a manók összekötözték az ágakat, az egyiket árbocként középre állították, és ráerősítették a vitorlavásznat. Óvatosan vízre bocsátották a tutajt, majd gyorsan felpattantak rá.
Aranyos makkocskák, jövök már! – örvendezett Vadóc, de hamar el is hallgatott, mert a többiek igencsak szúrós szemmel néztek rá. – Jól van, na, nem eszek egy szemet se, megígérem.
Szerencséjük volt, mert a szél épp a túlpartra röpítette őket. Kihúzták a tutajt a vízből, Bukfenc leoldotta az indákat a faágakról, és a zsebébe tette. A vitorlavásznat pedig leterítette a földre, és négy csücskét egy faágra kötötte.
Na, hogy tetszik az új tarisznyám? – kérdezte hetykén, és vállára vetette a botot. – Ez a vászon még jó lehet valamire, és az inda is erős, később még használhatjuk.
Ebben mindannyian egyetértettek. Ahogy elcsendesedtek, a távolból keserves csipogás zaja ütötte meg a fülüket. Elindultak a hang irányába, és nemsokára rábukkantak egy kis harkályfiókára, aki sírdogálva tipegett a földön.
Hu-hú de pici vagy! Mit botorkálsz itt, tán kiestél az odúból? – kérdezte Huhi az elárvult kis jószágot.
Kirepültem – szipogta a kisharkály – és hát, eddig jutottam. Most nem tudok visszamenni – hüppögte, és szárnyával a magasba mutatott.
A kis csapat felnézett és szóhoz sem jutott az ámulattól! Ott tündöklött ugyanis fölöttük az aranymakkot termő tölgyfa terebélyes koronája. Azonban bárhogy is fürkészték az ágakat, az arany levelek között egy szem makkot sem láttak.
Elkéstünk – szólt Vadóc bánatosan. – A makk már bizonyára mind lehullott, és elhordták az erdei állatok.
A többiek csüggedten horgasztották le a fejüket. Hát hiába volt ez a nagy út? Hiába keltek át a patakon? Hiába építettek tutajt, most azt kell látniuk, hogy egyetlen aranymakk sincs a hatalmas fán?
Vadóc tért magához először. A harkályfiókára pillantott, majd a bagolyhoz fordult. – Huhi, legalább ezen a kis tollgombócon segítsünk! Felvehetnéd a hátadra és felrepíthetnéd az odújába.
Hogy te milyen kedves vagy Vadóc – dicsérte Szamóca a vadmalacot, majd óvatosan kezébe vette a kisharkályt és Huhi hátára tette.
Kapaszkodj jó erősen! – szólt Huhi és a következő pillanatban már fent is termettek az aranytölgy ágán. A kis harkály rögtön beugrott az odúba, és vidáman kandikált kifelé.
Köszönöm! – hálálkodott, aztán hátat fordított és eltűnt az odúban. Lázas kotorászás hallatszott, majd kisvártatva újra előbukkant, lábai között egy aranymakkot tartva. – Tegnap rejtettem el ide, amikor lehullott az ágra és az odúnkhoz gurult. Ez volt a fa utolsó makkja. Nektek adom emlékbe! – csipogta, azzal csőrébe fogta a termést és lehajította.
A makk egyenesen Vadóc elé esett.
Köszönjük, te kedves kis tollpamacs! – szólt a vadmalac meghatódva. – Sohasem felejtünk el téged, és ígérem, nagy becsben tartjuk majd a makkocskádat.
Azzal orrával a manófiú elé görgette az aranymakkot és így szólt:
Tedd el, kérlek a zsebedbe Bukfenc, vigyük haza a kuncogiknak!
Bukfenc megvakargatta Vadóc fejét, és a zsebébe csúsztatta a kis harkály ajándékát. Megvolt hát a második álom varázsszere is! Vajon hogyan találják meg a többit? !
…
Ez a nap is kalandosan telt kis hőseink számára, estére nagyon elfáradtak. Muszáj aludniuk egyet, hogy másnap újult erővel folytassák útjukat.
Mit gondoltok, hol alszanak?
1. A szabad ég alatt.
2. Sátrat építenek.