Az interjú az Óvónők Lapja 2014-2015/9. számban jelent meg. Molnár Miklósné köszöntőjét is olvasóink figyelmébe ajánljuk (második kép).
Sokszor mondják egymás között az óvodapedagógusok, hogy ma mások a gyerekek, hogy könnyebb volt régen nagyobb létszámú csoportban, mint ma esetenként kevesebb gyerekkel, jobb körülmények között dolgozni. Talán törvényszerű, hogy így legyen, hiszen a gyermek tükrözi azt a világot, amiben él, nevelődik. Tény, hogy megváltozott a társadalom, mások a szülők is, más attitűddel, értékrenddel, életritmussal működnek a családok.
Sokkal több inger éri a gyermeket, a családok életterében a virtuális tér központi szerepet játszik, már a kicsik is könnyedén kezelik a felnőttek részére gyártott kommunikációs eszközöket. A gyermek, tévézés és videózás mellett már táblagépről is nézheti a mesét, egyedül is játszhat a szülő telefonján, ha ügyes már magának is képes kikeresni, ami érdekli…
Nem állíthatjuk, hogy ez az általános, de mindenképpen figyelemreméltó, tendenciózus jelenség. Az óvodában nagy jelentősége van a lassításnak, a nyugalom megteremtésének, a hagyományos értékek közvetítésének. Hinnünk kell abban, hogy hatni tudunk a magunk eszközeivel; értő figyelemmel, sok közös élmény átélésével, színes tevékenységek felkínálásával, életkoruknak megfelelő bánásmóddal-, és ismeretek átadásával, értékes dalok, zenék, irodalmi alkotások, játékok megismertetésével formáljuk személyiségüket.
Kedves Anna mi a véleménye erről a helyzetképről, hogyan értékeli a szülői és az intézményi nevelés szerepvállalását, felelősségét?
A kérdés nem pusztán egy kérdés, hanem egy olyan helyzetkép feltárása, amit magam is így látok: mind a sajátos, virtuális világ „bejövetelét” a kisgyermek életébe, mind pedig az óvoda általános feladatát – e vonatkozásban.
A mindennapi valóság azonban ennél a rövid válasznál sokkal árnyaltabb és bonyolultabb. Régebben, pár éve még, magam abba körbe tartoztam, akik azt mondták, hogy nem kell, sőt, nem is szabad a számítógépet és az óvodát, egyáltalán, a kisgyermeket egy mondatban említeni. Túl vagyok ezen, mégpedig azért, mert elmúlt az az időszak, amelyben dönteni lehetett erről. A Z generáció itt van, ők járnak óvodáinkba és ők már egy megváltozott világ gyermekei – valóban mások -, akik számára ez a valóság a természetes. Ezek a gyerekek az idősebb korosztályból való pedagógusoknál többet tudnak a „kütyükről”, frissebb az ismeretük, a tájékozódási képességük. Nem egyszerűen az eszközhasználatról van szó, hanem arról, hogy nekik az a hétköznapi, ha használják az eszközöket- tájékozódásra, tanulásra, játékra, pihenésre, kedvtelésre, és nem utolsó sorban, kommunikációra.
Az idő kerekét nem csak nem tudjuk, hanem nem is szabad akarni visszaforgatni. Sokkal inkább az a feladatunk, hogy mi magunk legyünk naprakészek abban, hogy mit, mire, mikor, mennyit, kivel, hogyan használhatja a kisgyermek a számítógépet, vagy a többi digitális hordozót.
Számtalan remek program, játék, mese, dal található ma már a gépeken, és számtalan olyan is van köztük, amelyek még a kreativitást is beépítik. Ezeket a programokat érdemes megismernünk, és – mint minden más tanulási tervet – egyénre szabva szükséges kiválogatni, hogy kinek mire van szüksége. (Ld. a fenti felsorolást, ezek a szempontok.)
Ismernünk kell a Z generációt, és ezt feldolgozzuk, akkor nem lesz ilyen nehéz velük foglalkozni. majd…… Adjunk magunknak is türelmet!
Ez a terjedelem nem elegendő a példák bemutatására. De fontos, hogy a pedagógus tudja: mi való szabadidős tevékenységre, mi fejlesztésre, mire mennyi időt szabad szánni, mely programokat lehet egyedül, és melyeket tilos egyedül használni. A szülőket ezekre a szempontokra, a használat módjára és a korlátok, fékek betartására érdemes ösztönözni, ha kell, tanítani.
Magunknak is, és a szülőknek is tudni kell, hogy mindez – bár már itt van – nem elegendő. Sőt! Az értékek, a személyes kapcsolat élménye és hatása, a dalok, versek, „fejből mesék”, stb. ideje nem járt le, hanem kiegészült még valamivel. Ez talán a titka a kérdéskörnek.
A hálózatban tanulásé a jövő. A teamek, a konnektív együttlét, az összedolgozás a sikeres munkavégzés alapja. Ezt az óvodában is gyakorolják a csoportmunkák során a gyerekek. Számítógéppel mindez könnyen megy. Ezt a lehetőséget csak az iskolában aknázzák ki majd a gyerekek, de a géppel- és benne a virtuális valósággal – hamarabb megismerkednek. Mindez az esélyegyenlőség, tehát a tartalmakhoz való hozzáférés szempontjából is jelentőssé vált.
Mindezek mellett, még egyszer hangsúlyozom, hogy az óvoda feladata a szabad játék, benne a tanulás biztosítása: kapcsolatok alakítása, a szocializáció gyakorlása, a pszichikus funkciók fejlesztése, az értékek megismerése, szokások elsajátítása, a kultúra kincseinek gyerek-szinten történő befogadása.
Minden gyerek különleges és egyedi, különböző okok miatt szinte mindenki igényli a sajátos figyelmet, a neki szánt időt, a különleges bánásmódot. Az inkluzív pedagógia szintén az Ön egyik szakterülete, előadásait hallgatva mondhatjuk, hogy a szívügye is egyben. Óvodáink többsége befogadó intézmény, a nevelőmunkánk része az integráció megvalósítása. Minden pedagógus találkozik az együttnevelés kérdésével, segítő, fejlesztő munkát végzünk a szakemberekkel együttműködve, a felzárkóztatás érdekében.
Milyen üzenete van e témában az óvodapedagógusoknak?
Valóban azt gondolom, hogy minden gyermek más. Abban hiszek, hogy az egyéni bánásmódnak van igazán a létjogosultsága, tehát nem az egyformán és egyformára nevelésnek. De hozzá kell tennem, hogy mindezt közösségi keretek között valósítjuk meg, mind a családban, mind pedig az óvodában. Az óvodában a kortárscsoport sajátosságai adják ezt a különleges közeget.
Azt gondolom, hogy az „én”, csak a „te” és a „mi” együttesével kap létjogosultságot. Ez tehát az egyéni bánásmód és a közösségi nevelés összhangja!
A sajátos nevelési igényű gyerekek, a hátrányos helyzetűek és a tehetségesek mások a másságban, tehát eltérnek a neurotipikus, úgynevezett „átlagos” gyerekektől, akik szintén nem standard gyerekek, hanem egyéniségek. Az SNI, a HHH és a tehetség, ráadásul, keveredhet is. Egy gyerek lehet e háromból kettő, vagy mindhárom is.
Mindezek okán a következő szinten gondolkodom a fogalmakról és ahhoz fűződő gyakorlatról:
– Az inklúzió egy szemlélet- melyben minden gyermeket másnak tekintünk.
– A differenciálás az a módszer, azok a módszerkombinációk, amelyekkel ezt a másnak tekintést meg is valósítjuk.
– Az integráció pedig az a helyzet, amelyben megjelennek a mások a másságban. Tehát az SNI, a HHH, és a tehetséges kisgyermek.
Még két tényező e témában:
Az egyik az, hogy mindezt csak akkor tudjuk a gyakorlatban hatékonnyá tenni, ha a szülőkkel, a gyermekek más-és más családjával is másként-és másként törődünk. Természetesen a lehetőségeinken beül. Itt jegyzem meg, hogy a nagyon más gyerekek integrációjához is komoly feltételek kellenek, a nélkül nem, vagy rettentő erőfeszítések árán lehet csak nevelőmunkát folytatni.
A másik tényező pedig az, hogy az esélyteremtés egy becsapós dolog: akkor tudunk egy gyermeknek esélyt teremteni, ha változó – és nem ugyanolyan – feltételeket teremtünk számára, mint a többi gyerek számára. Hiszen másra van szüksége az érintett gyermeknek ahhoz, hogy fejlődni tudjon, mint a többinek.
Hogy mi kell egy-egy gyereknek, azt a megismerés által tudjuk meg, de erre vonatkozóan lesz még kérdés, ott térjünk rá vissza.
Ismeretes, hogy elkötelezett tagja a Gondolkodj Egészségesen Programnak, ami magától értetődő, a testi-lelki egészség összefüggését tekintve.
Mesélne az olvasóknak az ügy iránti elhivatottságáról?
Szívesen mesélek erről is.
Hiszek abban, hogy a magyar óvodapedagógia egyfajta mély, finommunkára van hangolva. Valóban, a testi-lelki-szellemi egység nélkül nem nagyon tudom ezt az árnyalt odafigyelést, nevelést elképzelni. A Gondolkodj Egészségesen!Program erre az egységre esküszik.
A program arra törekszik, hogy olyan lehetőségeket teremtsen, amelyben megcélozza a gyermeket, a szülőket, a gyerek családját, valamint az óvodapedagógusokat is. Hiszen tudjuk azt, hogy csak ebben a hármas „együttesben” válhat a gyermek „önmagává” és fejlődhet – széles értelemben is – egészségesen.
Így tehát vannak gyerekprogramok, táborok, műhelyek, szülőklubok és rövidebb-hosszabb képzések óvodapedagógusok számára.
Kiemelt helyet kap a programban a művészetek gyakorlása. Azért van ez így, mert a mesélés, a drámajáték, a zenélés, a bábozás, táncolás, kézműveskedés, rajzolás mind-mind a spontán, más szóval, a szabad játékra hasonlít, amely a kisgyermek fő tevékenysége, és ezáltal az önfejlődés, önfejlesztés legfőbb eszköze.
A mérés-értékelés, a gyermekek fejlődésének nyomon követése kutatási területei közé tartozik.
Kérem, ossza meg e témával kapcsolatos legfontosabb gondolatait!
A gyermekek fejlődésének nyomon követése számomra egy „ürügy”. Azért tartom fontosnak, mert ezáltal lehet a gyermekeket megismerni, és ezáltal vezet az út a differenciált bánásmódhoz. Így tehát visszautalok az egyik, előbbi kérdésre. Ha nem tudom, hogy milyen a gyerek, nem tudom hozzá illeszteni a sajátos, neki való pedagógiai rendszeremet, a gyakorlati tennivalóimat.
A megismerés azonban nem általában ragadható meg, hanem a részletekben. Ezért fontos, hogy a megismerés nagyon aprólékos legyen. A négy nagy területet – szociális, kognitív, verbális, motoros – „darabokra kell szálazni”, és minél aprólékosabb, részterületekre bontani. Hiszen a gyermek nem egyenletesen és nem egyformán fejlődik. Van, amiben megugrik, van, amiben nem.
Minél természetesebb körülmények között figyelem a gyermeket, annál többet tudunk meg róla.
A megfigyelés és azok rögzítése az első lépés, a tervezés a második és a nevelő-oktatómunka a harmadik lépés.
Mindez a nyomon követésre vonatkozik, ami azért jelentős, mert ez az a módszer, amely a gyermek önmagához képesti fejlődését figyeli. Ezt meg lehet tetézni – főként egyes mérföldkövek esetében – a konkrét és egzakt méréssel is, amely a standardhoz való viszonyítás miatt válik elkerülhetetlenné.
Az esélyteremtés és hátránykompenzáció megvalósításával kapcsolatban kereste az adaptálható külföldi mintákat, vizsgálta a jó gyakorlatot hazai óvodáinkban.
Milyen tapasztalatai vannak ezen a területen, milyen eredményt mutatott a hazai és a külföldi intézmények összehasonlítása?
Egy külföldi módszert, és annak hazai adaptációját szeretném megemlíteni, mert leginkább ez volt az, amiben részt vettem. Ez pedig a Biztos Kezdet Gyerekház programja, illetve annak óvodai adaptációja. (Az angol sure start program magyarországi vetületéről van szó.)
Azt sok-sok kutatási eredményből tudjuk, hogy a kora gyermekkori befektetés, tehát a minőségi oktatásban való részvétel megtérül. Az agy plaszticitása 3 éves korig, és még egy kicsit utána is, a legplasztikusabb. Aki kicsi gyerekként megfelelő ingerekkel gazdagodik- minden értelemben: szociális, kognitív, verbális, mozgásos -, azt a gyereket kevesebb kudarc éri és sikeresebb lesz, az iskolában, majd később, felnőttként is. A gyerekházba a szülők önkéntesen vihetik be a 3 év alatti gyerekeiket, és ők maguk is jelen vannak, együtt élnek, együtt játszanak, étkeznek a délelőtt folyamán.
Mindezekért alakultak meg hazánkban is a Biztos Kezdet Gyerekházak. Magam, egy olyan pilotprogramban vettem részt, amely a Gyerekházak és az óvodák szoros együttműködésén alapult. Nagyon szoros együttműködés alakult ki a gyermekházak dolgozó, az óvónő és a szülők között. Programokat dolgoztunk ki a segítőszakmák és a pedagógusok, valamint a szülők között is. (Védőnők, pszichológusok, szociális munkások, egyházi személyek, gyógypedagógusok stb. együtt gondolkodtak.)
Sajnos a program megakadt, és a pilot szakaszon nem jutott túl, implementációra nem került sor. Más TÁMOP pályázatok kerültek kiírásra, ezek azonban ugyanazokat az elveket vallották, mint amelyeket ismertettem. Gyakorlatuk jelen van a mai magyar óvodapedagógiai palettán, nagyon nagy szükség van rájuk.
Kedves Anna!
Köszönjük a kérdésekre adott tartalmas válaszait.
További izgalmas témákat, kutatási területeket, élményt nyújtó előadásokat, megannyi szakmai sikert kívánunk Önnek tisztelettel!
– Kavalecz Angéla, szerkesztő