Hiszem, hogy egy gyerek számára kevesebb egészségesebb időtöltés létezik, mint ha a természetben bóklászik, felfedez,  szemlélődik. Meggyőződésem, hogy ennél komplexebb és mégis spontán „fejlesztés” nem igen akad. Ehhez persze kell a szülő részéről is a lelkesedés, de mert ez – el nem ítélhető módon – nem mindenkiben van meg: legalább hajlandóság legyen arra, hogy adott esetben kezébe vegyen egy rovart; leüljön a fűbe; ha gyermeke legszebb ruháját átmenetileg vastag sárréteg fedi, ne bosszúság, hanem nagyvonalúság éledjen fel benne és az afelett érzett megnyugvás, hogy önfeledtebb, táplálóbb és gondtalanabb tevékenységet keresve sem találhatna csemetéjének, mint hogy engedi őt szabadon érintkezni a természettel.

A magam példájából tudom, hogy az agyam folytonos kattogásban és szervezésben van, folyton programokon töröm a fejem és próbálom úgy alakítani az életünk, hogy minél színesebb és változatosabb legyen. Ha igazán őszinte akarok lenni, a fő motivációm persze saját unalmam megelőzése és épelméjűségem megőrzése. Olyan is van persze, hogy a gyerekek maguk is megunnak egy helyszínt vagy egy adott tevékenységet, de alapvetően mégis azt gondolom, hogy nem értük rohanunk és szervezünk folyton. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem kell nekik megmutatni a világot, sőt! Rettenetesen fontos az életnek minél több szeletét és árnyalatát megosztani velük. Annyit mondok csak, hogy szemléletünket talán helyesebb, ha az vezeti, hogy az egyszerű elfoglaltságokban is megleljük az izgalmat, semmint, hogy mindig nagyot akarjunk durrantani és „álomprogramokra” cipeljük őket.
Kétségtelenül nagyon jó dolog aquaparkba és játszóházba járni, helye van mindenki életében és aki teheti, semmiképp ne hagyja ki. Legalább ennyire fontosnak tartom azonban azt is, hogy megtanítsam a gyerekemnek azt, hogy saját maga találjon ingereket és játszóeszközöket önnön szórakoztatására. Szeretném, ha éppenannyira örömét lelné majd abban, hogy esőben gumicsizmába bújik és csigaversenyt rendez, fára mászik, meggymaggal lő célba vagy homokvárat épít, mint abban, ha játszóházba visszük, ahol „high-tech” játékfigurákkal harcolhat vagy Mickey Egeres ugrálóvárban tombolhat.

A fiam nemrég múlt kétéves, így az még odébb van, míg lepkehálót ragadunk és karácsonyra sem mikroszkópot fog kapni, de bőven lehet már vele is természetbúvárkodni. Tegnap nem volt erőm semmihez, ezért a társasházunk kis szedett-vedett udvaráig voltam képes vonszolni magunkat. Egy órán át kavicsot válogattunk, dobáltunk és képeket raktunk ki belőlük; figyeltük az elröppenő madarakat és körülöttünk mászkáló rovarokat, virágot szedtünk, és csodálkoznék, ha a fiam jobban érezte volna magát, ha erőltetett menetben nyomultunk volna valami „jó kis helyen”. Nyilván ehhez az is kell, hogy ő nyitott erre és örömét leli az efféle „kapirgálásban”. Ha egy gyerek pl. Lego-függő korszakát éli és összes szabadidejét építkezéssel töltené, nem mondom, hogy erőnek erejével cipeljük ki a rétre és kényszerítsük érdekes megfigyelések jegyzésére, de alternatívaként talán érdemes felkínálni. Ugyanígy az is igaz, hogy ha egy szülő zsigeri undort vagy totális érdektelenséget érez minden természetközeli dolog iránt, akkor valóban nem várható el, hogy önfeláldozás címén önmagát meghazudtolja, de ilyen esetben talán akad egy rokon, aki a szülőt mentesítve, önként és dalolva megépíti a befőttes üvegbe a gilisztafarmot.

Nem azt akarom tehát mondani, hogy folyton üljünk a kertben és próbáljuk fűszálak rendezgetésével lekötni a páréves gyerekünk figyelmét, csak annyit tartok fontosnak, hogy érdemes nem restnek (vagy sznobnak) lenni megmutatni nekik a környezetünkben rejlő apró érdekességeket: a nyüzsgő hangyabolyt, a bebábozódott hernyót, a különféle virágokat és terméseket; kipróbálni milyen pocsolyába követ dobni, vagy gumicsizmában belemenni; milyen érzés mezítláb mászkálni a fűben vagy milyen vicces, mikor a hársfa termése propeller-szerűen szárnyra kap, ha leejtjük.

Belátom, hogy elég megosztó terület a természetbúvárkodás (is). Sok olyan felnőtt van, aki idegenkedik a természettől, undorodik az állatoktól és a mezítlábbal homokban tapicskolást még véletlenül sem neki találták ki. Ebben nincs is semmi kivetni- vagy erőltetni való, én mégis örülök hogy a másik táborba tartozom. Nagyon távol áll tőlem a vidéki élet, nem  járunk gombászni vagy túrázni (csak mondom, hogy szeretnék, de sajnos lusta vagyok hozzá), mégis erősen természetbarátnak mondanám magam. Annak ellenére, hogy ha a rovaroktól nem is, de a kutyáktól pl. tartok (mentségemre legyen mondva, pár éve megharapott egy); én is kaptam már dührohamot, mert kis játszópajtásomnak hála, úgy néztem ki, mint aki három napja nem mosdott; kifejezetten nehezemre esett a minap pl. fejhangon lelkesedni egy patakparton látott patkányért – de ha már felhívtam rá kisbarátunk figyelmét, kénytelen voltam lenyűgözően tálalni a látottakat. Ha választanom kell, biztos, hogy úszómedencében úszom, ahol nem kell rettegnem a rám leselkedő harcsáktól, de igyekszem a saját averzióim nem rátolni a gyerekemre – igaz azt már rég tudja, hogy „a Mama nem szereti a galambot” – de próbálom hagyni, hogy maga tapasztalja meg az őt körülvevő világot és ne az én optikámon át. Nem győzöm magamba szívni azt az ártatlan rácsodálkozási képességét, ahogy a világot szemléli, a dolgokat megtapasztalja. Engedem, hogy összesarazza magát, biztatom, hogy lógassa bele a lábát a patakba, hogy vegye kézbe, simogassa meg az állatokat, kérem viszont, hogy ne bántsa őket és igyekszem annyi apróságot megvillantani neki a természet ezer arcából, amennyit csak tudok, hogy aztán megtalálhassa, hogy mindebből mi az, ami őt igazán érdekli. Ha ezt majd az épített környezetben leli meg, ám legyen.

Távolról sem vagyok egy „natúranya”, de hiszem, hogy tizenpár éves koráig egy gyereknek amennyi időt csak lehet, a természetben kell eltölteni. Egy erkély, egy kert, egy park vagy egy erdő egyaránt alkalmas lehet a megfigyelésre vagy elmélyülésre és nem azért, mert botanikusokból hiány van és toborozni szeretném az utánpótlást, hanem mert meggyőződésem, hogy annyi területet fejleszt egyszerre, amennyit talán semmilyen más tevékenység. Kell persze, hogy ebben segítsük, támogassuk őket, de véleményem szerint csak ötletszinten érdemes beavatkozni és egészen egyszerűen csak meg kell villantani nekik egy-egy újabb a környezetben rejlő potenciált, hogy aztán ők nálunk sokkal kreatívabban bontakoztassák ki a természet adta lehetőségeket.

A rohanó világban, egy átdolgozott nap után, mikor az ember épphogy időben odaér a gyerekéért az óvodába,  feltételezem nem az az álma, hogy még néhány órát hason csúszva bogarásszon a gyerekével; ennél jóval kecsegtetőbb lehet, hogy hazaérve lerogyjon a kanapéra – biztosan én is így leszek vele -, de szemléletként talán érdemes útravalóul elraktározni valamennyit a fentiekből.