írta: Kovácsné Kelemen Anikó
szerkesztette: Boldizsár Ildikó
A sziklás hegység legmagasabb csúcsa
Miután a barátok elbúcsúztak a törpéktől, kiléptek a szabadba. Eltartott egy ideig, amíg a barlang sötétsége után szemük hozzászokott a világossághoz. Megálltak, hogy körülnézzenek. A sziklás hegység végtelennek tűnt, amerre a szemük ellátott, mindenütt hatalmas hegyvonulatok, bércek és völgyek sorakoztak. A látvány lenyűgözte őket. A hegyek alját dús erdők borították, feljebb haladva azonban egyre ritkult a növényzet. Óriási, szürke sziklák váltogatták egymást egészen a fehér, hófödte csúcsokig. De minden orom közül kiemelkedett egy, a legmagasabbik. Csúcsa a felhők fölé ért, a napfényben ezüstösen csillogott rajta a hó. Bukfenc hosszan nézte a távoli ormot, majd a barátai felé fordult:
Ott van, látjátok? A soha el nem olvadó hópelyhek csúcsa.
Bendő nagyot nyelt és ijedten lesett a többiekre.
Biztos vagy benne, Bukfenc? Annyi hegy van itt körülöttünk, miért pont azt a messzi csúcsot nézted ki magadnak? – Kis mancsával a mellettük álló, alacsonyabb hegyre mutatott. – Itt van például ez, ni. Épp megfelelőnek tűnik.
Bukfenc álmában ezüst hópelyhek hullottak a csúcsra, Bendő – magyarázta türelmesen Szamóca. – Úgy látszik, sajnos csak azon a távoli csúcson ezüstös a hó.
Ne búsulj, Bendő, utazhatsz a hátamon! – ajánlkozott Vadóc.
Vagy a kötényem zsebében – kacsintott kedvesen Szamóca.
Bendő beletörődve hajtotta le fejét, majd lehuppant egy puha fűcsomóra. Huhi a magasba emelkedett, tett egy nagy kört a levegőben, majd leszállt Lompos hátára.
Hu-hú, ez bizony még madártávlatból is jó messzinek tűnik. Talán három napba is beletelik, mire elérjük a hegy lábát.
Akkor ne szaporítsuk a szót, induljunk rögtön – szólt Lompos.
Úgy is tettek. Felkerekedtek és nekivágtak a hosszú útnak. Napokon át gyalogoltak fáradhatatlanul. Éjszakánként a szabad ég alatt aludtak, ilyenkor Huhi és Lompos felváltva őrködött. A hegyek között hidegek voltak az éjszakák, ezért szorosan egymáshoz bújva aludtak. Álmukban Horkoláb tarisznyái rendre összefonódtak és puha takaróvá váltak. Hálával és szeretettel gondoltak a varázslóra, akinek csodálatos tarisznyái finomságokkal is ellátták őket.
Olykor-olykor találkoztak néhány hegyvidéki állattal, zergével, vadmacskával vagy medvével. Ilyenkor mindig felcsillant bennük a remény, hogy talán a titokzatos hetedik álmodóval hozta össze őket a sors, de sajnos mindig csalódniuk kellett. Senki nem álmodott közülük különleges helyszínekről vagy tárgyakról. Ilyenkor kicsit szomorúan folytatták útjukat. Egy alkalommal Bukfenc annyira elcsüggedt, hogy lemondóan sóhajtott fel:
Talán tévedett Horkoláb. Talán nem is létezik a hetedik álmodó.
Hogy gondolhatsz ilyet, Bukfenc barátom? – csodálkozott Lompos. – Lehetetlen, hogy Horkoláb tévedjen! Hisz ő az erdőnk bölcs álomfejtő varázslója ősidők óta.
Hu-hú, úgy bizony! – helyeselt Huhi. – Megálmodta az álmainkat, ez ámulatba ejtő, felülmúl minden képzeletet!
Akárcsak a fahéjas kalácsa! Jut eszembe, megkukkantom, van-e még belőle – szólt Bendő, azzal eltűnt Szamóca tarisznyájában.
Te is tudod, Bukfenc, hogy Horkoláb nem tévedhet – nézett Vadóc a manófiúra. – Ezt te sem gondolod komolyan, ugye?
Szamóca átkarolta Bukfencet.
Nézz csak rájuk – mutatott a manólány a barátját fürkésző állatokra. – Ők mind azért jöttek velünk, hogy megmentsük a kuncogik népét. Nehéz, de csodás utat tettünk meg eddig együtt. Nem szabad feladnunk a reményt. Mindannyian bíznak bennünk!
Pompás beszéd, Szamóca! – ugrándozott Vadóc örömében. – Nem szabad feladnunk a reményt, nem bizony!
Erre már Bukfenc is elmosolyodott.
Talán igazatok van – szólt kissé felderülve. – Odanézzetek – mutatott előre – már nincs messze a hegyünk!
Valóban, a nagy beszélgetésben észre sem vették, hogy az ezüst hóval borított hegy egész közel van már hozzájuk. Estefelé el is értek a lábához. Megegyeztek, hogy pár órát még gyalogolnak fölfelé, aztán megpihennek éjszakára. Ahogy felfelé haladtak, egyre ritkult a növényzet, és lassan elérték a havas részeket. Talpuk alatt csikorgott a vastag, puha hó, amely csillogón világított a sötétben. Aztán egyszer csak egy-egy apró pihe hullott alá a magasból, a levegő is egyre hűvösebb lett. Csípős szél fújt az arcukba, s mind több és nagyobb hópihe táncolt körülöttük össze-vissza. Erősödött a szél, csak úgy sípolt, süvített az éjszakában. Egyre lassabban tudtak haladni.
Álljunk meg – szólt Bukfenc. Ebből még hóvihar is lehet, muszáj búvóhelyet találnunk éjszakára.
Úgy látszik, Huhi már talált is egyet – viccelődött Vadóc. – Egy ideje nem látom röpködni felettünk.
A barátok a magasba tekintettek, majd a környéket kémlelték. Sehol sem látták a kisbaglyot.
Csak nem esett baja? – szólt aggódva Bendő. – Jaj, mit tegyünk, hol keressük?
Majd én megtalálom, ne félj, Bendő. Biztos csak előrerepült kicsit – nyugtatta Lompos a pockot.
Veled tartok! – ugrott fel Bendő Lompos hátára.
Jól van – szólt Bukfenc. Amíg ti megkeresitek Huhit, mi építünk egy hókunyhót, ahol aludhatunk.
Lompos és Bendő lassan a távolba veszett, Bukfenc, Szamóca és Vadóc pedig nekiláttak a kunyhó építésének. Vadóc rengeteg havat túrt össze kisebb kupacokba. A két kuncogi gyermek kezével megpaskolta, összetömörítette a kupacokat és téglákat formázott belőlük. A téglákat kör alakban szorosan egymás mellé illesztették, kihagyva párat a bejáratnak. Amikor elkészültek az első sorral, szép sorjában rakosgatták a következőket, a kunyhó teteje felé haladva egyre inkább szűkítve a kört. Közben felerősödött a szél, a barátok alig láttak a tomboló hóviharban.
Bújjatok be a házba, nehogy elfújjon benneteket ez a rusnya vihar! – szólt Vadóc aggódva. – Majd én befejezem.
A kuncogik szót fogadtak, besiettek a kunyhóba, és fogvacogva várták, hogy Vadóc befedje a házikó tetejét. Mikor elkészült, ő is behúzódott a manók mellé. A nagyobbacska állat teste melegével, leheletével hamar befűtötte a fagyos kunyhót. Így várakoztak feszült csendben. Nem szóltak, de jól tudták, hogy mindannyian ugyanarra gondolnak. Borzasztóan féltették a hóviharban kint rekedt barátaikat. Talán egy óra is eltelt, mikor Lompos kimerülve megérkezett a kunyhóba. A hátán didergett Bendő, ölében tartva Huhit.
A hóban fekve találtunk rá, nem szól, nem mozdul – sírdogált kétségbeesetten a pocok.
Add csak ide – ugrott fel Szamóca, majd levette köténykéjét, és bebugyolálta az összefagyott kisbaglyot. Két kezével gyengéden dörzsölgetni kezdte, s közben leheletével melegítette barátját.
A többiek lélegzetvisszafojtva figyelték őket. Pár perc múlva Huhi kis csőre szóra nyílt:
Hu-hú, ez jólesik…
Hu-hurrá! Huhi él! – ujjongott Vadóc. – Mi történt Huhi? Hogy keveredtél el tőlünk? – faggatta a kimerült baglyot.
Egészen magasra repültem, hogy belássam a hegyoldalt, de nem bírták a szárnyaim az egyre erősödő szelet. Végül már nem tudtam fenntartani magam, és teljesen elsodort a vihar. Nagyon fáztam és egyszer csak elkezdtem zuhanni. A többire nem emlékszem… Csak arra, hogy Szamóca simogat – mosolyodott el a beszámolója végén. – De hogy kerültem ide, és mi ez a házikó? – nézett körül meglepetten.
Vadóc egyszer csak észrevette, hogy nem vagy velünk – kezdte Bukfenc. – Lompos és Bendő elindult megkeresni téged, mi pedig építettünk közben egy kis menedéket.
A hóban találtunk rád, összefagyva – törölte le könnyeit a pocok.
Huhi megérintődve nézett Bendőre és Lomposra.
Akkor ti megmentettétek az életemet! Hu-hú…
Odakint süvített a szél, tombolt a hóvihar. A barátok összeölelkeztek, majd egymáshoz bújtak és szép lassan álomba merültek. Horkoláb takarója ezen az éjszakán különös melegséggel oltalmazta őket.
A reggeli napsütés átsejlett a hótéglákon, narancssárgára színezve a kunyhó falait. Kis hőseink vidáman léptek ki a friss levegőre. Megreggeliztek, majd nekivágtak a hegyoldalnak.
Kár, hogy nem vihetjük haza ezt a jó kis házikót! – pillantott vissza sajnálkozva a kunyhóra Vadóc.
Majd télen építünk másikat otthon, az erdőben – szólt Lompos.
Otthon, az erdőben… – ismételte a vadmalac a róka szavait, majd a többiek után sietett.
Hosszú órákig gyalogoltak. A tejszínű hó itt-ott már ezüstösen csillogott. Ahogy feljebb és feljebb jutottak, olyan volt, mintha egyenesen a felhők közé masíroztak volna.
Mint a tejszínhab! – ámuldozott Bendő.
Bele is kóstolnék, csak jönne egy kicsit közelebb – pajkoskodott Vadóc is.
Nézzétek! – szólt Bukfenc. – Ez itt már az ezüst hó!
Valóban. A csúcsra érve ezüst hó borított mindent, a levegőben ezüst pelyhek szállingóztak. Bukfenc előrenyújtotta kezét, s akárcsak az álmában, egy csodaszép pihe hullott a tenyerébe. A barátok köréje gyűltek és álmélkodva nézték a hópelyhet, amely szilárdan ücsörgött a manó tenyerében. Bukfenc boldogan rejtette a kincset a zsebe mélyére.
Megvolt immár a hatodik varázsszer is.
Hosszú út áll még hőseink előtt, hogy hazatérjenek az otthonukba. Útközben eltévednek egy fűzfalabirintusban.
Mi történik a fűzfalabirintusban?
1. Egy méhecske kivezeti őket.
2. Bent ragadnak három napig.