írta: Kovácsné Kelemen Anikó

szerkesztette: Boldizsár Ildikó

Merengella kertje

A sziklás hegyről lefelé baktatva vidáman beszélgettek a barátok. Annyi fáradság, vándorlás és küzdelem után végül mindegyikük álmának helyszínére eljutottak, és hat varázslatos holmival igyekeztek hazafelé. Reménykedtek benne, hogy a hosszú hazaúton találkoznak majd a hetedik álmodóval. 

Vajon ki lehet ő? Állat, manó, netalán tündér?  – tűnődött Szamóca. 

Az is lehetséges, hogy egy vaddisznó! – csillant fel Vadóc szeme. 

Na, persze, jóból is megárt a sok! – nevetett Bendő. 

Annyi biztos, hogy találkoznunk kell vele, az ő álma nélkül nem megyünk semmire – szólt Bukfenc.

Ebben egyetértettek. A lefelé vezető út kevésbé volt fárasztó, az időjárás is kedvezett nekik, szép napsütésben bandukoltak. Amikor leértek a hegy aljára, csodálkozva tekintettek körül. Akármerre néztek, mindenütt fűzfák sorakoztak. Hosszú, hajlékony, dús levelű ágaik összeértek, sok helyütt egybefonódtak, mintha csak egyetlen, óriási nővény borítaná a tájat. 

Különös… – töprengett Lompos – nem emlékszem ezekre a fákra. 

Huhi előrerepült, egy percre eltűnt a fák alatt, majd sebesen szállt vissza a többiekhez. 

Hu-hú, el sem tudjátok képzelni, ez egy igazi labirintu-hus! – huhogta lelkesen. – A fák lombjától még az ég sem látszik, gyertek, nézzétek meg ti is!

Mivel más ötletük nem volt, és az óriási fűzfaerdőt úgysem tudták volna megkerülni, a barátok Huhit követve beléptek a fűzfalabirintusba. Valóban, amerre a szem ellátott, kecses, zöldellő ágak borultak föléjük, a napfény épp csak átsejlett a sűrű lombokon. Keskeny ösvények kanyarogtak mindenfelé, a barátok csak egymás mögött tudtak haladni. Egy jó óra múlva Bukfenc megállt. 

Mintha már jártunk volna ezen a helyen, nem gondoljátok? – tekintett körbe gyanakodva. 

Pont ezen morfondíroztam én is, Bukfenc – nyugtalankodott a pocok. – Körbe-körbe járkálunk!

Igazatok van, nekem is gyanús volt! – csatlakozott Vadóc a többiekhez. – Erre a szederbokorra itt pontosan emlékszem, már harmadjára dézsmálom meg, amióta itt barangolunk. 

Hu-hú, hogy ju-hu-tunk ki innen?  – aggódott Huhi. – A lombkorona túl sűrű ahhoz, hogy áthatoljak rajta, így nem tudok felszállni, hogy lássam, hol vagyunk. 

Nincs más választásunk, mint tovább próbálkozni – javasolta Lompos. 

Több órányi sikertelen kóborlás után halk zümmögésre lettek figyelmesek. 

Egy csakis egy méhecske lehet! – örült meg Szamóca. 

És miért olyan örvendetes ez? – értetlenkedett Bendő. 

Nézzetek körül, ebben a labirintusban egyetlenegy virág sincs – kezdett bele a magyarázatba a manólány. 

Akkor ez a méh nem valami bölcs – szólt közbe Vadóc. 

Épp ellenkezőleg, a méhek remekül tájékozódnak. Ha megtaláljuk, és követjük őt, biztos kivezet minket innen – bizakodott a manólány.  

Zseniális ötlet, Szamóca! – ocsúdott fel Bukfenc. – Akkor nyomás, gyerünk a hang irányába!

A barátok elindultak a zümmögés felé. A hang egyre erősödött, és amikor újabb útelágazáshoz érkeztek, megpillantották a méhecskét az egyik fűzfaág levelén. A kis zümmögő, mintha csak rájuk várt volna, felröppent és nagy sebességgel továbbszállt. A csapat követte őt. A méhecske minden útelágazásnál bevárta őket, és mutatta az irányt. 

Néhány óra elteltével mintha világosodott volna a labirintus. Egyre több napfény szűrődött át az ágakon, az ösvényeken pedig hűs szellő fújdogált, virágillattal árasztva el a levegőt. Kisvártatva elérték a kijáratot. A méhecske tovaszállt, a barátok hálásan integettek neki, s még sokáig követték a szemükkel. Ami a labirintusból kilépve elébük tárult, leírhatatlanul gyönyörű volt. Álomszép rózsák, színpompás tulipánok, harmatos jázminok és harangvirágok illatoztak egy csodás kertben. A méh egy bódító mézvirág szirmain landolt, és buzgón gyűjtögette a virágport. Szamóca odalépett hozzá és halkan, nehogy megzavarja a dolgában, megkérdezte: 

Hová hoztál bennünket, kedves méhecske?

A méh a manólányra pillantott és abbahagyta a zümmögést. 

 – Merengella, a tündér kertjébe – válaszolt, majd átröppent egy másik virágra. 

Merengella – ízlelgette a különös nevet Szamóca, majd a többiek felé fordult. – Halljátok? Egy tündér kertjében vagyunk! 

Hu-hú, akkor rendbe kell szednem a tollaimat – szólt Huhi, azzal buzgón igazgatni kezdte kusza tollazatát. 

Ami igaz, az igaz, a hosszú út során azért beletrappoltam néhány tócsába, ahogy elnézem, elég sáros a lábam – mondta Vadóc és egymáshoz dörzsölte vaskos csülkeit. 

Szamóca megfésülködött, Bukfenc megmosta arcát egy harmatcseppben, Bendő pedig kiszedegette a bogáncsokat Lompos bundájából, majd pocok módra megmosakodott. A szépítkezés után elégedetten nézegették egymást. 

Így már a tündér színe elé járulhatunk! – húzta ki magát Bukfenc. – Gyertek, keressük meg!

A kert hatalmas volt, de nem kellett sokáig keresgélniük, mert kisvártatva csodálatos énekszóra lettek figyelmesek. Elbűvölten andalogtak a hang irányába, s közben észre sem vették, hogy már nem is lépdelnek, hanem táncolnak! Táncuk légies volt, még Vadóc is kecsesen mozgott a lágy dallamra. Azon már meg sem lepődtek, hogy a következő pillanatban magával a tündérrel, Merengellával járják a táncot. Olyan természetesnek tűnt az egész, mintha már régóta ismernék egymást. A tündér kedvesen mosolygott rájuk. Hosszú, fehér ruháját illatos virágok díszítették, leomló, dús haját virágfonatok csinosították. Bársonyos hangja messze szállt a szélben. A közeli hegyek minden sorát dajkálták egy keveset, majd gyengéden visszaengedték a kertbe, ahol így több szólamban zengett a tündéri muzsika. Szamócát és Bukfencet ismerős érzés fogta el. Igazi örömtánc volt ez, melyben már régóta nem volt részük. A tündér szeméből csupa vidámság és kedvesség áradt, olyan könnyednek és gondtalannak tűnt. Mikor véget ért a nóta, Merengella kacagva csapta össze tenyerét: 

Hát ti meg kik vagytok, és mi szél sodort benneteket a kertembe?  – hangja úgy csilingelt, mint a legtisztább csengettyű. 

Vándorok vagyunk, szépséges tündér – kezdte Bukfenc. – Messzi földről érkeztünk, hosszú utat tettünk meg idáig. Ő itt Szamóca, az én nevem pedig Bukfenc, mindketten a kuncogik népéhez tartozunk. Egy gonosz boszorkány, Szurkála elvarázsolta szeretteinket, és a falunkból kiveszett a vidámság, eltűnt a kuncogás, és úrrá lett a szomorúság. Ők itt a barátaink, hűséges társaink – mutatott az állatokra. – Álmainkat követve jutottunk idáig, és keressük a hetedik társunkat, akinek álma segítségével megtörhető a gonosz átok. 

Álmok?  – tűnődött Merengella. – Az én kertemben nincs szükség álmokra, hiszen itt minden olyan, mint egy valóra vált, meseszép álom. Ha itt maradtok velem, ti is oly boldogok lesztek, mint én. Itt nincsen szomorúság, nincsen fájdalom, csak tánc, nóta, derű és jókedv. Nézzetek körül, érezzétek otthon magatokat. Csemegézhettek az asztalomról, aztán kipihenhetitek magatokat a függőágyakban, az árnyas fák alatt!

Köszönjük a vendégszereteted, de mi… – kezdte Szamóca, de nem tudta végigmondani, mert Bukfenc közbevágott: 

Köszönettel elfogadjuk! – majd Szamócára és a többiekre nézett. – Jót fog tenni egy kis pihenés, aztán útnak indulunk, rendben?

Az állatkák egyöntetűen helyeseltek, végül Szamóca is rábólintott. 

Ott maradtak hát a tündér vendégségében. Jólesett nekik a kényeztetés, Merengella hófehér abrosszal borított kerti asztalkáján finomabbnál finomabb ételek várták őket. A bőséges ebéd után forrásvízből készült, hűs limonádét kortyolgattak, majd hamar elszunnyadtak az illatos akácfák alatti kényelmes függőágyakban. 

Mikor felébredtek, és kezdtek volna búcsúzkodni, különös érzés fogta el őket. S ez az érzés azt súgta, maradjanak még, élvezzék a kert nyújtotta nyugalmat és örömöt. Úgy döntöttek hát, hogy csak másnap indulnak útnak. De mikor eljött a másnap, Merengella táncba hívta őket, és a könnyed, fülbemászó dallam, mintha azt zengte volna: „Maradjatok”. Harmadnap már alig gondoltak a hazaútra, s ez így folytatódott napokon, talán heteken át.

Egy nap Szamóca épp a virágágyások között sétált, amikor meglátta, hogy Merengella egy öreg, rozsdás tükröt tart a kezében. Az ósdi tárgy egyáltalán nem illett a mesés környezetbe. Kíváncsian odalépett hozzá. A tündér elszomorodott, Szamóca értetlenül fürkészte. 

Mi ez az arcodon? – kérdezte. Olyan régóta időztek a kertben, hogy már el is feledte, mi az a szomorúság. 

Hívd ide a társaidat, Szamóca, mutatnom kell nektek valamit – sóhajtott Merengella. 

A manólány meglepetten sarkon fordult és nemsokára visszatért a többiekkel. 

Drága kis barátaim – kezdte a tündér. – Olyan boldog vagyok, hogy itt vagytok velem, de nem hallgathatom el előletek a valóságot. Amióta a kertemben éltek, szép lassan elfelejtettétek küldetésetek célját. Mindenkivel ez történik, aki ide téved, a virágillat a tánc, a dalolás elűzi a bút, a gondokat. Nem akartam szólni, mert annyi örömöm telik bennetek. De nem hagy nyugodni, hogy elfelejtitek az álmaitokat. Nézzétek! – szólt és feléjük fordította a rozsdás tükröt. 

A tükörképük lassan elmosódott, és megjelent benne a kuncogik faluja. A kertek elhanyagoltak voltak, a veteményesek kiszáradtak, a fák alatt rothadó gyümölcs hevert. Némely házikó előtt egy-egy sebzett lábú kisállat várakozott. Az utcák kihaltak voltak, csak elvétve üldögélt a fűben pár magányos kuncogi. A barátok arcáról lehervadt a mosoly, összeszorult a torkuk és aggódva pillantottak egymásra. 

A falunk, a drága családunk és barátaink! – fakadt sírva Szamóca. 

Mit mutat ez a tükör, Merengella? – fordult a tündérhez Bukfenc. 

Azt, ami igazán fontos a szívnek. Azokat, akiket szerettek, és akikért aggódtok. 

A tükörben megint elmosódott a kép, eltűnt a kuncogik faluja és megjelent a törpék rubintbányája. A sötétben Balgalád egyedül kopogtatta kalapácsát, és talicskázta a temérdek drágakövet. Hamar váltott a kép, és a barátok láthatták, amint a törpék népe immár a hegy mögötti erdőben éli szabad életét. 

Hát sikerült nekik! – örvendeztek a barátok, majd ismét a tükörre meredtek, mert a kép egyre füstösebb és homályosabb lett. 

A gomolygó szürkeségben Szurkála, a boszorkány tűnt elő. Ágyában feküdt, vastag dunyhák alatt. Egész testében reszketett, ráncos arcán egy könnycsepp gördült végig. 

Beteg talán? – fordult Szamóca a többiek felé. – Segítenünk kell rajta! Hisz a kuncogik a kerek erdő gyógyítói, így van, Bukfenc? 

Így van, Szamóca – bólintott Bukfenc. – Indulnunk kell. Mennyi dolog vár még ránk otthon! 

A manólány a tündérre nézett, akinek arcán szomorkás mosoly bujkált. 

Csitt, csitt, ne mondjatok semmit, kérlek. Hozzászoktam már ehhez, vándorok jönnek és mennek, boldogok velem egy ideig, majd elkezd nekik hiányozni valami, amit én nem adhatok meg nekik. Talán egyszer erre sodor valakit az élet, aki itt találja meg az igazi boldogságát. 

A manók és az állatok megölelték Merengellát. Majd kibontakozva a tündér selymes öleléséből, mindannyian csak egyre gondoltak: a kerek kis erdőre, ahová annyira vágynak már haza.

A tündér búcsúzóul egy ajándékot ad nekik. Mi lesz az?

1. Egy virágszirmokból készült léggömb, amely hazarepíti őket. 

2. A varázstükör.