írta: Kovácsné Kelemen Anikó
szerkesztette: Boldizsár Ildikó
A hetedik álmodó
Merengella elkísérte a vándorokat a fűzfalabirintusig, majd búcsúzóul így szólt:
Teljes szívemből kívánom, hogy szerencsésen hazatérjetek! Remélem, rátaláltok a hetedik varázsszerre, és a falutokba visszaköltözik a szeretet és a boldogság. – Majd átnyújtotta a varázstükröt Szamócának. – Tessék, nektek adom. Talán ti nagyobb hasznát veszitek. Ki tudja? Lehet, hogy túl sok időt töltöttem azzal, hogy a kertemben járt látogatókat fürkésztem benne. Talán kicsit a rabjává váltam.
Amikor látta, hogy a manólány tétovázik, hozzáfűzte:
Tedd el nyugodtan, nincs már szükségem rá.
A barátok megköszönték az ajándékot, búcsút vettek a tündértől, és kisétáltak a kertből. Merengella még sokáig követte őket a szemével, majd eltűnt a rózsabokrok között.
A méhecske a fűzfalabirintusban várt rájuk, halk zümmögéssel vezette őket végig a kanyargós ösvényeken. A sziklás hegységbe érve hűvös szél és hószállingózás fogadta őket, hunyorgó szemmel gyalogoltak, ameddig a lábuk bírta. Éjszakára egy sziklahasadékban húzódtak meg. Tudták, hogy még nagyon hosszú út áll előttük, ezért nem beszélgettek sokáig, hamar álomra hajtották a fejüket. Horkoláb tarisznyái a szokásos módon összefonódtak, és puha, meleg takaróként óvták őket a zord időtől.
Így váltogatták egymást nappalok és éjszakák, erdők és mezők, napsütés és zimankó. Kis hőseink fáradhatatlanul vándoroltak hazafelé, birtokukban a hat álombeli varázsszerrel: a gyémántcseppel, az aranymakkal, a rózsaszirommal, a napraforgómaggal, a legkisebb rubinttal és a soha el nem olvadó hópehellyel. És a reménnyel a szívükben, hogy megtalálják, akit keresnek.
Egyszer, amikor épp szótlanul baktattak egymás mellett, Szamóca arra lett figyelmes, hogy a pocok éktelenül ficánkol a zsebében.
Mit csinálsz, Bendő? Hagyd abba, ez nagyon csiklandoz – kuncogott.
Akkor segíts kiszedni ezt, nem férek el tőle – nyögött a pocok, s nagy nehezen felemelte a varázstükröt.
Szamóca kezébe vette a tündér ajándékát. A többiek azonnal köréje gyűltek és kíváncsian vizslatták a tükör homályából kibontakozó arcot. Meglepetésükre ismét Szurkála, a boszorkány arcát látták. Csukott szemmel feküdt ágyában, dunyhák alatt, és úgy reszketett, mintha fázna.
Hu-hú, de csúf! – hüledezett Huhi.
Én ezt nem értem – dünnyögte Vadóc. – Mi a csudát keres ez a rusnya banya a tükrünkben?
Igazad van, Vadóc, semmi keresnivalója itt! – kiáltott Bendő, majd mancsával hessegetni kezdte a tükörképet. – Sipirc innen, vén csoroszlya!
Szurkála mintha egy pillanatra felnézett volna, majd füstös szürkeségbe burkolózott és eltűnt a homályban. A barátok egy percig meg sem tudtak szólalni a döbbenettől. Bendő visszabújt Szamóca védelmet nyújtó zsebébe, Huhi Lompos hátán húzta meg magát.
Mi volt ez? – törte meg a csendet Szamóca. – Olyan volt, mintha…
Mintha hallott volna bennünket – fejezte be a mondatot Lompos.
Az lehetetlen – vonta össze a szemöldökét Bukfenc. – Szurkála nem láthatott minket. Tedd csak vissza a tükröt a zsebedbe, Szamóca.
Én ugyan nem osztom meg a pihenőhelyemet ezzel a boszorkával! Akkor inkább gyalog megyek! – ugrott ki Bendő villámgyorsan a manólány zsebéből.
Szamóca a pocokra mosolygott, zsebébe csúsztatta a különös tárgyat, majd a többiek felé fordult:
Szurkála már másodjára jelent meg nekünk. Nem gondoljátok, hogy a tükör mondani akar ezzel valamit?
Merengella szerint azt mutatja, ami igazán fontos a szívnek – gondolkodott hangosan Bukfenc.
Akkor ez a tükör egyszerűen összezavarodott – találgatott Vadóc.
Nem hiszem – folytatta Szamóca. – Valami azt súgja, hogy ennek utána kell járnunk.
Hogy érted ezt? – fakadt ki Bendő.
El kell mennünk hozzá – szögezte le a manólány.
Hu-hú, kire gondolsz, Szamóca? – borzolta meg tollait Huhi.
Bukfenc Szamóca mellé lépett és elszántan felelte:
Szamócának igaza van. El kell mennünk Szurkálához. Csak így fejthetjük meg a tükör rejtélyét.
Szamóca bólintott. Hiába tiltakozott Bendő és Huhi, hiába érvelt Lompos és Vadóc, a két kuncogi gyermek hajthatatlan maradt. Hosszas vitatkozás után végül is meggyőzték a többieket, hogy hazaérve először a boszorkány tanyájához lopakodjanak el, és óvatosan nézzenek körül, hátha találnak valamit, ami közelebb viszi őket a megoldáshoz. Úgy gondolták, mivel Szurkála úgyis beteg, és ki sem dugja az orrát a dunyhák alól, nem lesz olyan nehéz dolguk. Legalábbis ebben bíztak.
Pár nap gyaloglás után végre elérték a szeretett erdejük melletti völgyet, amelynek legmélyén Szurkála viskója rogyadozott. Az esti szürkületben a völgy alján koromfeketeség honolt.
Hu-hú, de sötét – rezzent össze Huhi.
És félelmetes – takarta el szemét mancsával Bendő.
Pszt, most csendben kell lennünk – intett nekik Bukfenc. – Nem szabad zajt keltenünk.
Huhi Lompos hátán húzta meg magát, nehogy szárnycsapásaival felverje a völgy csendjét. Bendő ezúttal Bukfenc zsebébe bújt, továbbra is tartózkodott ugyanis attól, hogy a tükör mellett utazzon. Lompos osont elöl, őt követte a két kuncogi, a sort Vadóc zárta. Lassan, nesztelenül ereszkedtek le a völgy aljára. A boszorkány kunyhója sötét volt, csak egy árva gyertyacsonk pislákolt az asztalon. Az ablakhoz lopakodtak. Lompos egy óvatos mozdulattal feltette puha talpát a párkányra, orrát egészen az üveghez nyomta, úgy kémlelte a szobát.
Alszik – suttogta alig hallhatóan a többieknek.
A barátok megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
Az ajtó résnyire nyitva van, be kell mennünk! – szólt Bukfenc.
Mégis miért? – hallatszott a fogvacogás a manófiú zsebéből.
Bukfenc megsimogatta a pockot.
A tükör nem tévedhet, Bendő. Ide vezetett minket. Én sem értem még teljesen, de talán odabent lesz a válasz.
Az ajtóhoz lépett és óvatosan benyitott. A többiek halkan követték. Vagyis, majdnem mindegyik… Hiába igyekezett annyira, Vadóc a szobába lépve véletlenül feldöntötte a boszorkány sarokba állított seprűjét. A seprű nagy koppanással zuhant a padlóra. A rémülettől moccanni sem mertek. Ott álltak dermedten a szoba közepén, tekintetüket Szurkálára szegezve. A boszorkány arca rándult egyet, szemhéja megrezdült. A következő pillanatban halk, rekedtes hangon szólította meg a hívatlan látogatókat:
Már vártalak benneteket – nyögte bágyadtan.
Most felfal minket? – kérdezte lemondón Bendő, majd egészen picire kuporodott össze Bukfenc zsebe mélyén.
Vagy elvarázsol – nyelt nagyot Vadóc.
Szurkála szeme körül megszaporodtak a ráncok, majd rekedtes nevetésben tört ki. Egyre nehezebben vette a levegőt, a nevetés végül erőtlen köhögésbe fulladt.
Egyik sem – suttogta elhaló hangon, majd behunyta a szemét. Egész testében reszketett.
Nagyon beteg vagy? – kérdezte óvatosan Szamóca.
A boszorkány arcán halovány mosoly suhant át.
Lám, lám! A jólelkű kuncogik. A gyógyító kuncogik, akik mindenkin segítenek. Talán még a gonosz, vén boszorkányon is, aki megmérgezte a népüket?
Szamóca nem felelt. Csak állt némán, és nézte Szurkálát. Nézte a reszkető, öreg testet, az ágyról lelógó vékony, csontos kart. Tekintete a fakó arcot tanulmányozta, s elidőzött a résnyire nyílt szürke szemen. Nagyot sóhajtott és az asztalhoz lépett. Felvette a gyertyát, lábast keresett, megmerítette a tűzhely melletti vizes vödörben és tüzet gyújtott. Bukfenc egy darabig némán figyelte barátját, majd elindult a polcok felé és leemelt néhány szárított növénnyel tömött üvegcsét. Egyesével lepattintotta a kupakokat, és a kiáramló illatot kezével óvatosan az orra felé legyezte. Kiválogatott közülük néhányat, és egy nagy bögrébe szórt belőlük egy keveset. Mikor felforrt a víz, Szamóca ráöntötte. A szobát fűszeres teaillat lengte be. Az állatok fegyelmezetten várakoztak, amíg barátaik sürögtek-forogtak. Amikor elkészült a főzet, Szamóca leszűrte, fújta, kavargatta, majd odanyújtotta Szurkálának. A boszorkány szájához emelte a bögrét és nagyokat kortyolt belőle. Teste átmelegedett a jóleső folyadéktól, hangszálai erőre kaptak.
Hmm, ez nagyon jó – szólalt meg és felült az ágyon. – Ahogy mondtam, már vártalak benneteket. Hallgassatok hát meg.
A barátok csendben füleltek, le sem vették a szemüket Szurkáláról.
Aznap este, amikor rászórtam a falutokra a varázsport és elhallgatott a népetek, elégedetten jöttem haza. Azt gondoltam, végre megnyugodhatok, hisz győzedelmeskedtem a kuncogik fölött, véget vetettem a jókedvüknek, ami annyira bosszantott. Ez a mámor azonban csak néhány óráig tartott. Lassan rajtam is úrrá lett a búbánat, magam sem értettem miért, de nem okozott többé örömöt a csend. Az az átkozott varázspor engem is szomorúságra kárhoztatott! Lefeküdtem hát aludni, és másnap reggel különös álomra ébredtem. Kuncogik jöttek hozzám és én odaadtam nekik a bánathozó varázspor üvegcséjét, aminek az alján még maradt egy csipetnyi. Nem hagyott nyugodni, napokig azon töprengtem, mit jelenthet. Aztán erőt vettem magamon és felkerestem Horkolábot, régi ellenségemet, hogy segítsen megfejteni.
A barátok izgatottan néztek egymásra, még Bendő is kikukkantott Bukfenc zsebéből.
Te vagy hát a titokzatos hetedik álmodó! – szólt Bukfenc. – A házad a hetedik álom helyszíne, a csipetnyi varázspor pedig az ellenszer hiányzó alkotórésze!
Szurkála bólintott.
Valóban így van. Amikor Horkoláb ezt elmondta, borzasztóan dühös lettem, hiszen tudtam, hogy csak a ti segítségetekkel lennék képes elkészíteni az ellenszert, amelyre nekem is nagy szükségem volt. A búbánat teljesen elemésztett, hosszú idő óta nem hagytam el a házamat sem. De most már mindegy, túl sokat szenvedtem, elfáradtam. A varázspor ott van abban a faládában, vigyétek nyugodtan – sóhajtott.
Nem – lépett közelebb a boszorkányhoz határozottan Szamóca, majd megérintette a ráncos kezet. – A varázslat csak akkor sikerülhet, ha te is velünk tartasz, hiszen most már… – ekkor egy pillanatra elhallgatott, és lopva a barátaira pillantott. Bukfenc, Vadóc, Lompos, Huhi és Bendő bátorítóan mosolygott rá, így folytatta – Közénk tartozol, Szurkála.
A boszorkány arca felderült, majd lesütötte szemeit, s csak ennyit mondott:
Köszönöm.
Feltápászkodott az ágyából, kisebb üstöt tett az asztalra, majd elővette a faládából az üvegcsét, beleszórta a maradék varázsport, és várakozva tekintett a többiekre. Bukfenc elővette zsebéből a soha el nem olvadó hópelyhet és az üstbe dobta. Erre Bendő is mancsába tette a parányi rubintot, és belecsúsztatta a porba. Huhi a napraforgómagot, Lompos a rózsaszirmot, Vadóc az aranymakkot adta hozzá. Végül Szamóca felpattintotta a nyakában lógó medaliont, és belecseppentette a gyémántpatak vizét. Abban a pillanatban eggyé váltak a varázsszerek és a helyükön színpompás por tündökölt. A barátok elbűvölten bámulták. Szurkála az üvegcsébe szórta a port, majd így szólt:
Induljunk!
Felkerekedtek hát, s pirkadatra el is érték a kuncogik faluját. Amikor a közepére értek, Szurkála szétosztotta az ellenszert, s a hét álmodó elindult a házikók felé. A nyitott ablakokon át az alvó kuncogikra szórták a varázsport. Szamóca és Bukfenc hazasiettek, a többiek pedig a házak között várták izgatottan a manónép ébredését.
Pár perc múlva vidám társalgás és kuncogás töltötte be a házakat, majd nemsokára jókedvű manók lepték el az utcákat. Vadócék akármerre néztek, mindenütt cseverésző, daloló, szorgoskodó kuncogikat láttak. Szurkála arcáról is eltűnt a búbánat, a ráncai mintha kisimultak volna, szája sarkában kedves mosoly bujkált.
Hurrá, sikerült, sikerült! – trappolta körbe vidáman a társaságot Vadóc.
Hu-hú, úgy bizony! – ugrándozott Huhi.
Jó rájuk nézni – szólt elérzékenyülten Lompos.
Odasüssetek! – mutatott Bendő a feléjük rohanó két kuncogira. – Itt vannak a mi hőseink!
Szamóca felkapta és magához szorította a nevetgélő kis pockot.
Ti vagytok a mi hőseink, így van, Bukfenc?
Így van, Szamóca – helyeselt a manófiú.
Visszatért hát az élet s az öröm a kuncogik falujába. A manók közös erővel rendbe tették az elhanyagolt veteményeseket, gondozták a gyümölcsfákat és gyógyították a bajba jutott állatokat. Szurkála nem háborgatta többé őket, barátságot kötöttek, s békében éltek egymás mellett. Szamóca, Bukfenc, Vadóc, Lompos, Huhi és Bendő elválaszthatatlan cimborák maradtak, s még sokáig meséltek az erdő lakóinak kalandos utazásukról.