írta: Kovácsné Kelemen Anikó
szerkesztette: Boldizsár Ildikó

2. fejezet

Szurkála gonosz terve

Kis tanakodás után a manógyerekek úgy döntöttek, hogy az erdőben éjszakáznak. 

Jó lenne valami biztonságos helyet találni, ahol aludni térhetünk – javasolta Bukfenc. 

Igen. Olyan sötét van itt… 

Hirtelen két világító szempár bukkant elő az éjszakából. Lompos, a rókakölyök volt az. A manógyerekek jól ismerték, épp tegnapelőtt járt a falujukban, amikor megrándult a lába. Bukfenc szülei segítettek a kis sérültnek, gyógykenőcsöt kevertek, s azzal kenegették a sántikáló rókagyerek lábát. Úgy tűnt, hogy most már jobban is van, de kissé még mindig bicegett. 

Szervusz, Lompos! De jó, hogy épp erre jársz! Látom, jobban van a lábad – köszöntötte Bukfenc a rókát. 

Igen, már nem is fáj – válaszolt Lompos. – Ti meg mit kerestek itt éjszaka?

Bendőnek, a pocoknak segítettünk kijutni egy gödörből, de kicsit elhúzódott a mentőakció, és most szállást keresünk – magyarázta Szamóca. 

Nálunk nyugodtan megvárhatjátok a reggelt, a rókavár tágas és kényelmes. Gyertek, ugorjatok fel a hátamra, odaviszlek benneteket. Mi a szüleimmel nemsokára vadászni indulunk. Hajnalban érünk haza, akkor majd hazaviszlek titeket. 

Úgy is lett, ahogy Lompos mondta. Szamóca és Bukfenc egész éjjel békésen szuszogott a rókavárban. Kora hajnalban pedig, amikor a rókacsalád hazatért, Lompos visszavitte őket a faluba. A többi manó még aludt, így hát ők is bebújtak az ágyikójukba, s szusszantak egy keveset.

Nem is sejtették, hogy mi történt, mialatt ők az erdőben voltak.  Ti kíváncsiak vagytok rá? Hát elmesélem nektek. 

Amíg a két manógyermek odavolt az erdőben, az esti ünnepségen önfeledten daloltak, táncoltak a kuncogik. A nagy forgatagban senkinek sem tűnt fel, hogy Szamóca és Bukfenc nincs ott a mulatságon. A jókedvű nevetés messzire elhallatszott, csilingelt a közeli hegytetőkön, visszhangzott a barlangokban, s eljutott az erdő melletti völgybe, annak is a legaljára, ahol Szurkála élt. A gonosz boszorkány viskójának legsötétebb szegletében ücsörgött, poros, vaskos könyvvel a kezében. Ahogy lapozgatta, tekintete hirtelen odatapadt a könyv egyik oldalára, miközben ráncos arca felragyogott. 

– „Jókedv elhervasztása, nevetés megsemmisítése, öröm bánatba fordítása…” Ez lesz az! – lelkendezett.

A könyvet a szobában álló, méretes faasztalra helyezte, nyitva annál az oldalnál, ahol a titkos recept állt, majd a bájitalos polcához csoszogott. Sok, különböző méretű üvegcse sorakozott rajta, tele színes kotyvalékokkal. Némelyik üvegcsét felemelte, forgatta, rázogatta, a gyertya fényéhez emelte, hogy jobban lássa. Végül néhányat az asztalra pakolt, szorosan a könyv mellé. 

 – Na, nézzük csak… Ha ez a varázslat sikerül, mindörökre véget vethetek a kuncogik ricsajának! Életem öreg napjait végre nyugalomban és csendben tölthetem, semmi és senki nem zavarhat többé! 

Szurkála elmélyülten tanulmányozta a titkos receptet, alaposan végigolvasott minden mondatot, néha hangosan maga elé mormolva egy-egy szót. Nagy gonddal kiválogatott néhány üvegcsét, a kupakjukat óvatosan felpattintotta, s egy ütött-kopott vastálba öntötte őket. Tüzet gyújtott, s a tűz fölött lassan kavargatni kezdte a főzetet. Elbűvölve nézte, ahogy a különböző színű bájitalok összekeverednek, s közben fennhangon suttogta a könyvben leírt varázsigét: 

„Sötét varázslatok pora,

ősi főzet tűz ereje,

eljő majd a bánat kora,

nem lesz vége, se eleje.

Kedv és móka mind megszűnik, 

nem lesz álom, csak a múltban, 

a nevetés tovatűnik

sötét, feneketlen kútban.”

Ahogy mormolta varázsigét és keverte-kavarta a főzetet, a színek lassan megfakultak, egybefolytak. Aztán a folyékony lé egyszer csak lángra kapott, s a helyén szürke, hamuszerű por füstölgött. 

Elkészült! Tökéletes! – örvendezett Szurkála. – A könyv szerint épp ilyennek kell lennie. De lássuk azt is, hogyan működik a varázsszer.

Azzal a boszorkány ismét a könyv fölé hajolt, és fennhangon betűzte a sorokat: 

„A lény, kire e por rászáll,

boldogan többé nem mászkál.

Fújjad rája óvatosan,

S tovasétál bánatosan”

Csodálatos! – csapta össze két tenyerét örömében Szurkála. – Mi sem egyszerűbb ennél? Hiszen épp együtt van az egész nép, kint táncolnak a réten. Csak odarepülök a seprűmmel, rájuk fújom a varázsport, ők elszomorodnak örökre, én meg szépen hazajövök, és élvezem a csendet.

Azzal úgy is tett, ahogy mondta. A varázsport beleszórta egy nagyobb üvegcsébe, fölpattant a seprűjére és a levegőbe emelkedett. Szegény kis kuncogik! Mit sem sejtettek az egészről. Önfeledten mulatoztak, észre sem vették, hogy a fák fölött Szurkála közeledik. Amikor föléjük ért, a gonosz boszorkány elővette az üvegcsét, jól felrázta, majd egy hirtelen mozdulattal a levegőbe szórta a tartalmát.  

A hatás döbbenetes volt. Amint a szürke por ráereszkedett a manókra, abban a pillanatban lehervadt arcukról a mosoly, abbahagyták a dalolást és a táncot, s lehajtott fejjel elindultak hazafelé. Még csak el sem köszöntek egymástól. A gyerekek nem ugrándoztak, a szerelmesek meg sem fogták egymás kezét. Csöndben, szavak nélkül bújtak be otthon az ágyukba. Mélyen aludtak azon az éjszakán, álmok nélkül.

Hajnalban Szamóca különös álomra ébredt. Alig várta, hogy kezdődjön a reggeli közös álommesélés, és megoszthassa álmát szüleivel és testvérkéivel. Arra is nagyon kíváncsi volt, mit szólnak majd hozzá, amikor elmeséli, hogy Lomposék otthonában töltötte az éjszakát. Igencsak meglepődött, amikor a többiek nem is kérdezték, hol járt az éjszaka, miért nem volt otthon. Nem kérdezgették, meg se hallgatták. A mindig derűs család most mélabúsan üldögélt a reggelinél, egy szót sem szóltak egymáshoz. Szamóca hiába kérdezte, talán bántja-e őket valami, csak bánatosan rázták a fejüket. 

Mi történt veletek? Talán valami rosszat álmodtatok? Miért nem szóltok semmit? – pityeredett el a manólány. 

Nem álmodtunk semmit – válaszolták szinte egyszerre. 

Szamóca ekkor már nem bírta tovább, fölpattant, és egyenesen Bukfencék házához szaladt.  Útközben lehangoló látvány fogadta: az ösvényeken szomorúan bandukolt néhány kuncogi, a tisztáson manógyerekek bóklásztak csöndben. Nem hallatszott sehol egy szó vagy egy kuncogás. Nagy meglepetésére félúton összetalálkozott barátjával. 

 – Hát, te miért sírsz, Szamóca?  – kérdezte Bukfenc, és átölelte a manólányt. 

Szamóca elmesélt neki mindent, töviről hegyire.  

 – Ez nem lehet igaz! – huppant le döbbenten a földre Bukfenc. – Nálunk otthon pontosan ugyanez történt! Senki sem volt kíváncsi az álmomra, és az egész család olyan rosszkedvű! Ez nem lehet véletlen, Szamóca! Ennek utána kell járnunk! 

 – Szerintem is! Nézz csak körül! Az egész népünk megváltozott. Nem énekel, nem nevet senki, még csak nem is beszélgetnek egymással. Ez csakis Szurkála, a boszorkány műve lehet! 

 – Igazad van! Menjünk el Szurkálához, és derítsük ki, mi történhetett! – szólt Bukfenc.

 – Nem is tudom, az elég veszélyes lenne. Ha bajba kerülünk, ki menti meg a népünket? Megkérdezhetnénk előbb a bölcs bagoly apót, hátha látott valamit az éjjel – javasolta Szamóca. 


Mit gondoltok, gyerekek, mitévő legyen most a két kis manó? 

Hova induljanak?

  1. Szurkála viskójához.
  2. Bagoly apó odújához.