írta: Kovácsné Kelemen Anikó 

szerkesztette: Boldizsár Ildikó

4. fejezet

Horkoláb otthonában

Emlékeztek még? Az előző fejezet végén ott tartottunk, hogy Szamóca és Bukfenc az erdei álomfejtő varázsló házikója alatt várakozott. Velük együtt leste Horkoláb ébredését Vadóc, a vaddisznókölyök, Bendő, a pocok, Lompos, a kisróka és Huhi a bagoly is. 

Amikor elunták a várakozást, megkérték az egyik fán lakó madárkát, hogy szóljon a varázslónak. A csiripelésre egyszer csak felébredt Horkoláb, és halk dörmögéssel szólalt meg. 

Az álmodóját! Hát már sehol sem lehet nyugta a magamfajta öreg varázslónak? Pedig épp csuda érdekes álmot láttam! – morfondírozott fennhangon, majd kitekintett az ablakon. 

A kis társaság lélegzetvisszafojtva bámult Horkolábra, meg se tudtak mukkanni. Meglepetésükre a varázsló számlálgatni kezdte őket. 

Egy, kettő, három, négy, öt, hat… Hol bujkál a hetedik? – nyújtogatta a nyakát. 

Végül Bukfenc vett egy nagy lélegzetet, és előrébb lépett. 

Milyen hetedik, kedves Horkoláb? – kérdezte óvatosan.

A hetedik kis ébresztgető, költögető, kíváncsiskodó barátotok. 

Nem értem én sem, kedves Horkoláb – válaszolt zavartan Szamóca. – Kire gondolsz? 

Hát ez az! – csattant fel a varázsló. – Ha tudnám, kire gondolok, akkor nem kérdezném! Ha hagytatok volna tovább aludni, akár egy percet is, akkor jól tudnám.

A kis csapat most aztán végképp nem értette az egészet. 

Te Vadóc, ez a varázsló nem hibbant egy kicsit? – súgta Bendő a vadmalac fülébe. 

Ha-ha, kis barátom, lehet, hogy hibbant vagyok, de a hallásom még működik! – nevetett Horkoláb. – Látom, nem értitek, miket hordok itt össze, jól van, akkor elmagyarázom. De ne ácsorogjatok ott, gyertek fel, meghívlak benneteket reggelire, éhesen nem lehet beszélgetni. Madárkáim, mutassátok meg a titkos lépcsőt a vendégeimnek! – kiáltott Horkoláb. 

A madarak buzgón rendezgetni kezdték a varázsló hosszú szakállát, amely a házikó ablakán át tekeredett lefelé a faágakon, egészen a földig. Ahogy igazgatták, egyszer csak előbukkant mögüle egy rejtett lépcső. Szamóca, Bukfenc és a kis állatok kíváncsian lépkedtek rajta fölfelé. A lépcső egyenesen Horkoláb házikójának konyhájába vezetett. A varázsló épp teavizet tett a tűzre, a kemencéből pedig édes fahéjillat kanyargott kifelé. 

Jó helyre jöttünk, az már biztos – telepedett le Lompos egy puha szőnyegen. Huhi mellérepült, felborzolta tollait és ásított egyet. 

Szamóca és Bukfenc az asztalhoz ült, Vadóc a kemence mellett talált magának helyet. Bendő a sürgő-forgó varázsló nyomában toporgott, gyanakodva fürkészte a tekintetét. 

Érezzétek otthon magatokat – mosolygott Horkoláb, majd egy jókora lapáttal kiszedte a kemencéből a gőzölgő kalácsot. – Vegyetek bátran, egyetek, igyatok, amennyi jólesik. 

Hu-hú, de finom, köszönjük – csipegette a falatokat Huhi. A többiek is buzgón bólogattak, Horkoláb pedig belekezdett mondandójába.

Éppen aludtam, amikor ti idefelé igyekeztetek, s közben furcsa álmot láttam. Hét vándor jött el hozzám, mindegyik azt kérte, hogy fejtsem meg az álmát. Volt köztük két kis kuncogi gyermek, egy bagoly, egy róka, egy pocok és egy vadmalac. Ez összesen hat, gondolom, ti volnátok azok. De pont, amikor a hetedik látogatót megpillanthattam volna, akkor ébresztett fel madár barátom, ha jól tudom, a ti kérésetekre. 

Vadóc és Lompos még az evést is abbahagyták, úgy figyeltek, Huhi is érdeklődve mozgatta tollpamacs füleit. Bendő ezalatt mohón tömte a kalácsot kis pofazacskóiba.

Igen, elnézést, tényleg mi kértük – szólalt meg halkan Bukfenc. De tudod, Horkoláb, a népünk nagy bajban van. Szurkála, a gonosz boszorkány elvarázsolta őket, és azóta végtelenül szomorúak. Nem kuncognak, nem álmodnak, egész nap csak bánatosan kuksolnak a házaikban. 

Igen, tudom, álmomban már mesélted nekem. Ahogy azt is, hogy magas hegyre másztál, ahol soha el nem olvadó ezüst hópelyhet találtál. 

Bukfenc szeme kikerekedett. Honnan tudhatja a varázsló, hogy ő mit álmodott?

Ne csodálkozz, kis barátom – simogatta meg Horkoláb a manófiú fejecskéjét. – Hiszen ezért jöttetek el hozzám, vagy nem? Hogy segítsek nektek megfejteni az álmaitokat. 

De arra nem számítottunk, hogy már tudod is őket – felelte döbbenten Szamóca. 

Persze, hogy tudom. Te gyémánt patakot láttál, amelyben kis halak ficánkoltak. Lompos barátunk egy rózsabokorról álmodott, melyet egy sárkány őriz, Huhi pedig egy napraforgómezőről, ahol olyan napraforgó nő, amely nem a nap felé fordul, hanem társaiban gyönyörködik. Így van?

Szín igaz – felelte elhűlve Lompos. Szamóca és Huhi szóhoz sem jutottak. 

Na, és én? Én mit álmodtam, azt is tudod? – kérdezte izgatottan Vadóc. 

Egy tölgyfáról – válaszolt a varázsló – amely arany makkot termett. 

Méghozzá gyönyörű nagyot – nyelt nagyot a vadmalac.

Bendő, aki eddig csendben hallgatta a többieket, most élesen felcsattant:

 Hohó! Na, ez már több a soknál! Az enyémet biztos nem találod ki!

 Egy bányában jártál, ahol törpék hordták a rubintot apró talicskákban, igaz, Bendő? – kérdezte nyugodtan Horkoláb, és mézet csurgatott a teájába.

 Hát, ezt meg hogy csinálja? – dohogott magában Bendő, és biztos, ami biztos, tovább gyömöszölte magába a kalácsot. 

Horkoláb elmosolyodott és tovább folytatta. 

Szurkála gonosz varázslattal sújtotta a kuncogik népét. Az átkot csak egy olyan ellenszer képes megtörni, amely különleges összetevőkből áll. Erről szólnak az álmaitok. Egy csepp a gyémántpatakból, egy soha el nem olvadó ezüst hópehely a magas hegycsúcsról, egy szem aranymakk a tölgyfáról, egy szirom a sárkány őrizte rózsabokorról, egy szem mag a társaiban gyönyörködő napraforgóról és a legapróbb rubint a törpék bányájából. 

De hiszen akkor megvan a megoldás! Köszönjük, Horkoláb! – örvendezett a két manógyerek. 

Csak majdnem. Sajnos, amint már mondtam, álmomban heten látogattak meg, de mivel idő előtt felébresztettetek, nem tudom, ki lehet a hetedik. Meg kell találnotok őt, mert csak az ő álmával lesz teljes a kép. 

 Huhi egészen felélénkült: 

Hú, de izgalmas rejtély! És mondd, merre induljunk, hol keressük?

Ebben már nem tudok segíteni, magatoknak kell rájönnötök. Talán találkoztok vele az utatok során. 

Mégis milyen utunk során?  – fakadt ki Bendő. – Én ugyan nem megyek az erdőből sehova, egy tapodtad sem! Havas hegycsúcs, törpés barlang, sárkányos rózsa? Förtelmesen hangzik! 

Csak együtt sikerülhet – folytatta szelíden Horkoláb. – Szükségetek lesz egymásra, mert hosszú és veszélyes út áll előttetek. 

Kérünk benneteket, segítsetek nekünk! Gyertek velünk, hogy megmenthessük a népünket! – kérlelte a két manógyerek az állatkákat. 

Rám számíthattok – szólalt meg Lompos, és Bukfenc mellé lépett. – A rókák és a kuncogik népe mindig is segítette egymást. 

Hu-hú, úgy bizony, a baglyok is régi barátai a kuncogiknak – repült Huhi Szamóca mellé. 

Akárcsak a vaddisznók – húzta ki magát büszkén vadóc, s közben Bendőre sandított. 

A pocok ölbe tette két kis kezét és duzzogva a földre huppant.

Mit gondoltok, hogyan fog dönteni Bendő?

1. A csapattal tart. 

2. Hazamegy.