írta: Kovácsné Kelemen Anikó 

szerkesztette: Boldizsár Ildikó

A napraforgómező

Kis hőseink a nagy kaland után ismét az erdőben éjszakáztak. Álmuk azonban nem tartott sokáig, már kora hajnalban fölkeltek, hogy útnak induljanak Huhi álmának helyszínére, a napraforgómezőre. A kisbagoly javaslatára indulás előtt felkeresték az erdő bölcs baglyát, hogy útbaigazítást kérjenek tőle. Jó ötletnek bizonyult, mert az öreg elmondta nekik, hogy a napraforgómező felé egy veszélyes mocsár állja majd útjukat. Azt is megtudták, hogy senki emberfia nem jutott még át az ingoványon, mert aki eddig nekivágott, mind elsüllyedt a mélyben. Akkor van csak esélyük, ha találkoznak a mocsár százéves teknősével, aki jól ismeri a sártenger biztonságos zsombékjait. A vén páncélos születése óta az ingoványban él, de nem szereti, ha zavarják, ilyenkor az is megesik, hogy látogatóira támad. Egy dolog van, amivel talán rá lehet venni, hogy segítsen, és az nem más, mint az érett feketeszeder. Ez a finom gyümölcs a mocsáros vidéken nem terem, ezért igazi csemegének számít. 

A barátok megköszönték a bagoly segítségét, majd útnak indultak. 

Hu-hú, alighogy megmenekültünk a sárkány karmai közül, máris egy újabb szörnyeteg felé igyekezünk, milyen izgalmas! – repdesett Huhi a többiek fölött. 

Tünk? Megmenekültünk?  – csattant fel Bendő. – Nekem úgy tűnt, csak én voltam veszélyben… 

Szamóca felvette és magához ölelte a kis pockot: 

Igazad van, Bendő, tényleg nagy kockázatot vállaltál és hidd el, mindannyian nagyon féltettünk téged – simogatta meg  a pocok összeráncolt homlokát.

Bendő elégedetten befészkelte magát Szamóca kötényének zsebébe, és onnan kandikált kifelé a többiekre, hogy begyűjtsön még néhány elismerő pillantást. A barátok buzgón bólogattak. Később Bukfenc szólalt meg: 

Mindenképp vinni kellene egy kis szedret a teknősnek. Mit gondoltok, honnan szerezhetnénk?

Ha jól sejtem, valakinek igencsak jó szimata van az ilyen finom csemegékhez, igaz Vadóc? – kacsintott Lompos a vadmalacra. 

Igaz, bizony, jól sejted Lompos barátom! – felelte vidáman a vadmalac. – Ha a szimatom nem csal – márpedig eddig még sosem hagyott cserben –, akkor nemsokára irdatlan nagy szederlelőhelyre vezetlek benneteket! Csak járjatok szorosan a nyomomban – szólt Vadóc, azzal a csapat  elejére trappolt.

Így bandukoltak hosszú ideig. A nap már delelőre hágott, de a szedernek még nyoma sem volt. Így telt el lassacskán a délután is. Estefelé Vadóc megszaporázta a lépteit, és izgatottan kiáltott fel: 

Már nem lehet messze!

Nem lehet messze? – riadt fel álmából Bendő, akiidáig Szamóca kötényzsebében szundított. 

Lompos összevont szemöldökkel nézett Vadócra: 

Ezt mondtad reggel is, amikor rávettél minket, hogy kövessük a te híres szimatodat!

Hu-hú, úgy bizony! – csatlakozott Huhi a méltatlankodó rókához. 

Bukfenc épp rendet akart tenni a civakodó állatok között, amikor néhány méterre előttük végre felbukkant egy hatalmas szederbokor. 

Na, látjátok, megmondtam én! – vidult fel Vadóc, majd a manókra nézett. – Ugye, ehetek belőle?

Persze – nevetett Bukfenc. – Rajta,, lakomára fel! – kiáltotta, mire mindannyian megrohamozták a bokrot. Mindenkinek bőven jutott a finom, édes bogyóból. Miután belakmároztak, a tarisznyákba is tettek útravalóul. 

Ahogy bealkonyodott, lassan elérték az ingoványt. Talpuk alatt egyre puhább és sárosabb lett a talaj, Vadóc vaskos lába itt-ott bele is süppedt. 

Állj! – szólt hirtelen Bukfenc. – Innen már nem mehetünk tovább. Meg kell várnunk a teknőst. 

Majd én felkutatom! – ajánlkozott Huhi, majd meg se várta, mit mondanak a többiek, egy szederrel a csőrében a magasba röppent.

Huhi, várj! – szólt utána Szamóca, de hiába, a kisbagoly eltűnt az árnyas félhomályban. 

A többiek néma csendben álltak, mukkanni sem mertek. Nagyon féltették Huhit. Így várakoztak egy jó ideig, amikor egyszer csak cuppogást hallottak. Összerezzentek, szorosan egymás mellé húzódtak és lélegzetvisszafojtva fülelték a hangot. Ahogy a furcsa hang közeledett, a cuppogásba lelkes huhogás vegyült. 

Hu-hú úgy bizony, a barátaimnál még egy csomó mézédes szeder van, annyit kaphatsz belőle, amennyit csak szeretnél. 

A kis csapat megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátta Huhit a sáros zsombékokon cammogó óriásteknős hátán. A teknős valóban hatalmas volt. Gyönyörű, barnás-zöldes páncélja megcsillant a holdfényben. Úgy tűnt, igencsak összebarátkoztak útközben Huhival, mert a hatalmas állat kedvesen köszöntötte őket: 

Jó estét, apró vándorok! Úgy hallom a napraforgómező felé igyekeztek. Ez a kis gyorsbeszédű itt a hátamon mindent elmesélt töviről-hegyire. Gyertek, pattanjatok fel ti is, átviszlek benneteket a mocsáron. 

Lassan, nagyon lassan beszélt a teknős, a kis csapat tátott szájjal hallgatta. Mire az utolsó mondat végére ért, Bendő el is szundított. Szamóca hangjára ébredt fel megint. 

Kedves teknős, köszönjük a segítségedet! Hálánk jeléül fogadd el tőlünk ezt a kis ajándékot – szólt Szamóca, azzal a teknős elé szórta a szedret. 

Ne az összeset! – nyúlt Bendő mancsával a gyümölcs után. 

Ha-ha, milyen torkos kis jószág! – derült fel a teknős arca, majd folytatta: – Szeder. Ritka csemege errefelé, köszönöm. 

Lehajolt, és elmajszolt néhány szemet. 

A többit megtartom későbbre. De most gyertek, induljunk. A mocsár hatalmas, és amint látjátok, én lassan mozgok. Hajnalra talán kiérünk a szélére, onnan már nincs messze a napraforgómező. 

A teknős lehasalt, a vándorok pedig szép sorjában felmásztak a páncéljára. Ott kényelmesen elhelyezkedtek, majd a hüllő lassan felemelkedett és elindult velük. Ráérősen bandukolt velük egész éjszaka, pirkadatkor el is érték a mocsár szélét. 

Itt is volnánk – szólt, majd kissé oldalra fordult, hogy utasai  lecsúszdázhassanak  a hátáról. – Innen már látszik  a napraforgómező. 

Köszönjük, kedves teknős – hálálkodott Bukfenc. – Volna még egy kérdésem, ha meg nem haragszol – kezdte udvariasan. 

Csak tessék – szólt a páncélos és nagy szemét a manóra meresztette. 

Nem álmodtál esetleg valamit mostanában? 

Tessék? Hogy álmodtam-e? Én sosem szoktam álmodni… Vagy legalábbis még egyetlenegy álmomra sem emlékeztem.

Ne is törődj vele – sóhajtott csalódottan Bukfenc, mert egy kicsit reménykedett benne, hogy talán a teknős lesz a titokzatos hetedik álmodó.  – Még egyszer köszönjük, hogy segítettél – fordult búcsúzóul a páncélos felé. 

Azzal elköszöntek és a kis csapat a napraforgómező felé vette az irányt. Mire odaértek, a kelő nap sugarai bearanyozták a napraforgók tányérjait. Minden tányér a tündöklő fény felé fordult, kivéve egyet. A barátok azonnal észrevették a sudár napraforgót, amely a mező szélén állt, fejét társai felé fordítva, mintha csak gyönyörködne bennük. Ő volt a legmagasabb, legerősebb szárú virág mindközül. Szerteágazó gyökérzetével erősen kapaszkodott a földbe, sötétzöld, egyenes szára büszkén tartotta narancssárga szirmú, hatalmas tányérját. Hőseink ott álltak a tövében, és szótlanul csodálták a hatalmas, fenséges növényt. A napraforgó egyszer csak megmozdult. Óriási tányérját az alatta várakozók felé fordította, megannyi kis magja, mint tengernyi szem pillantott a megszeppent alakokra. Aztán, mintha csak egy könnycsepp gördült volna le az arcáról, lehullajtott eléjük egyet a földre. A barátok meghatottan bámulták az apró kis magot. Egy szó sem jött ki a torkukon, csak álltak szótlanul. Aztán egészen közel húzódtak a gyönyörű növényhez és átölelték. A napraforgó szára mintha megrezdült volna, majd fejével bólintott egyet, és tekintetét újra a többiek felé fordította. 

Bendő végül lehajolt az apró magocskáért, majd Szamóca kötényének zsebébe rejtette. Így folytatták útjukat az ötödik álom varázslatos helyszíne felé.

A következő fejezetben Bendő álmának helyszínére, a törpék barlangjába igyekeznek. Mivel a barlang koromsötét, szükségük lesz világításra, ezért ki kell találniuk valamit.

Mivel világítanak a barlangban?

1. Szentjánosbogarakkal.

2. Fáklyákkal.