írta: Kovácsné Kelemen Anikó
szerkesztette: Boldizsár Ildikó
A törpék rubintbányája
Szamóca, Bukfenc, Vadóc, Lompos, Huhi és Bendő a napraforgómezőről a törpék rubintbányája felé igyekezett, hogy megszerezze a pocok álmában megjelent legkisebb drágakövet. A teknős, miközben keresztülvitte őket a mocsáron, sokat mesélt nekik a bányáról. Kiokosította őket az útról, s elmondta, hogy a bánya a sziklás hegységben található, a legsötétebb hegy gyomrának mélyén. Arra is figyelmeztette a vándorokat, hogy a törpék bányája sötét, akár a fekete éjszaka. Az odalátogatók még az orruk hegyéig se látnak, koromfekete minden. Azt javasolta nekik, kérjék meg a szentjánosbogarakat, hogy kísérjék el őket és világítsanak nekik a sötétben. A barátok megfogadták a vén páncélos tanácsát, és mielőtt elérték a sziklás hegységet, a közeli erdőben éjszakáztak. A szentjánosbogarak az este leszálltával kapcsolják fel piciny lámpáikat, varázslatos fényárba öltöztetve az erdőt. Szamóca kedves kérésére hat aprócska szentjánosbogár kísérte el őket a legsötétebb hegy gyomrába.
A hegy lábánál, jól elrejtve, szűkös bejárat vezetett a barlangba. Ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek, úgy növekedett körülöttük a sötétség. Szorosan egymás mellett haladtak, Bendő Lompos hátán utazott, Huhi Bukfenc vállán. A szentjánosbogarak előttük repdestek, és a levegőben hol koszorúformát öltöttek, hogy nyilat formáztak, így világították meg az utat. Sokáig lépdeltek szótlanul. A barlang csendjét olykor megtörte egy-egy magasból aláhulló vízcsepp pottyanása. Néha, mintha távoli szárnysuhogás hallatszott volna, ilyenkor megtorpantak, még jobban összehúzódtak, s lélegzetvisszafojtva várták, amíg a hang elcsendesül.
Pont olyan hátborzongató, mint az álmomban – suttogta a pocok.
Hát, ami igaz, az igaz, álmodhattál volna valami szebb helyről is, Bendő – horkant fel Vadóc.
Csitt, csendesebben – szólt Szamóca.
Hu-hú, úgy bizony, nem lenne jó, ha a denevérek megneszelnék, hogy itt vagyunk – tette hozzá Huhi.
Erre mindannyian elhallgattak, és némán követték a repdeső fénypontokat. Egyszer csak koppanások, ütögetések zaja hallatszott, s ahogy közeledtek a hang forrásához, némi fény is pislákolt a távol.
Kalapácsolás! – örült meg Bukfenc. – Már nem lehetnek messze a törpék.
Csak legyünk óvatosak – súgta Lompos. – Emlékeztek? A teknős azt is említette, hogy a törpék igencsak barátságtalan és fukar népség, nem szeretik a hívatlan vendégeket.
Abban a pillanatban halk hüppögésre lettek figyelmesek. A hang irányába fordultak. Egy félhomályos szegletben, rongyos ruhás, szürke sapkás törpegyerek sírdogált egy kősziklán, maszatos arcát két kezébe temetve. Valamivel nagyobb volt, mint a kuncogik, de nem sokkal. Lábával az előtte álló rozzant talicska kerekét rugdalta.
A barátok közelebb léptek hozzá. Bendő érdeklődve fürkészte a könnytől ázott arcot.
Mi a baj, miért sírsz? – kérdezte óvatosan.
A törpe úgy összerezzent, hogy ijedtében hátraesett. Óvatosan feltápászkodott, és a kőszikla mögé bújva leskelődött az idegenekre. Hosszú ideig bámulta őket, mindegyiket alaposan szemügyre vette. A barátok bátorítóan mosolyogtak.
Azért sírok, mert ma nem találtam egyetlen rubintot sem, és a királyunk nagyon mérges lesz.
Szegényke! – sajnálkozott Szamóca. – Tudnánk valahogy segíteni?
A törpe szomorúan rázta a fejét.
Nem. De azonnal forduljatok vissza, ha kedves az életetek!
A manók és az állatok értetlenül meredtek rá.
Nem halljátok? Meneküljetek! – emelte fel hangját a törpe.
Késő volt. A sötétből hirtelen egy csapat karddal és bárddal felfegyverkezett izmos törpe ugrott elő. Szó nélkül körbevették a hívatlan látogatókat, és rájuk szegezték szuronyaikat. Majd néhányan előtoltak egy szekeret, durva mozdulatokkal föltaszigálták és ketrecbe zárták a rémült barátokat. Amikor azok szóra nyitották volna a szájukat, az egyik csúnyán rájuk förmedt:
Egy szót se! A királyunk elé viszünk titeket, ő dönt a sorsotok felől, hitvány betolakodók. – Majd a törpegyerek felé fordult. – Te meg mit bámészkodsz itt, eredj a dolgodra!
A kis törpe azonnal felpattant, és eltűnt a talicskájával. A szentjánosbogarak a manók zsebében húzódtak meg. Hőseink megszeppenve gubbasztottak a ketrecben, és rémülten pislogtak egymásra. Az őrök végighurcolták őket egy hosszú, sötét alagúton, amely egy hatalmas, fáklyákkal megvilágított csarnokba vezetett. Az óriási teremben rengeteg törpe sürgött-forgott. Voltak, akik a barlang sziklafalát kopácsolták apró kalapácsokkal és vésőkkel, mások kisméretű, fából készült, rubinttal megrakott talicskákat toltak maguk előtt. Nagy buzgósággal dolgozott mindenki. Dolgos népnek tűntek, Szamócának és Bukfencnek eszébe is jutottak az otthon maradt kuncogik. Milyen szorgos kis manók voltak ők is, mielőtt a gonosz Szurkála elvarázsolta őket! De valahogy mégse hasonlítottak ezekre a törpékre. A kuncogik vidámak voltak, még munka közben is akadt egy-egy kedves szavuk a másikhoz. Itt, a csarnokban azonban még csak egymásra sem néztek a törpék. Mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, szótlanul robotoltak.
A terem közepén, egy vörös bársonyfüggöny előtt trónolt rubintokkal ékesített emelvényén a törpék királya. Aranytrónusát, hosszú, éjfekete palástját és koronáját is rubintok díszítették. Az őrök a király elé gurították a foglyokkal megpakolt szekeret.
Felséges királyunk, nagyhatalmú Balgalád! – szólította meg az egyik tagbaszakadt törpe az uralkodót. – Ezeket a betolakodókat a barlangban találtuk. Elhoztuk őket fenségességednek, hogy magad dönthess sorsuk felől.
Balgalád, a törpekirály megvetően nézett a jövevényekre, majd az őrök felé intett:
Hozzátok közelebb a szekeret, hadd vegyem szemügyre őket – parancsolta és felállt trónusán. – Micsoda szedett-vedett horda – forgatta méregzöld szemeit. – Hogy merészeltetek betörni ide?
Kis hőseink megremegtek a félelemtől. Végül Bukfenc erőt vett magán, és előrébb lépett. Két kezével megfogta a ketrec rácsát és belekezdett a történetükbe.
Felséges Balgalád, – szólította meg udvariasan a királyt – népünket, a kuncogikat gonosz varázslattal sújtotta egy boszorkány. Barátaimmal együtt útnak indultunk, hogy felkutassunk hat helyszínt, amely megjelent az álmainkban. Minden helyszínen található egy varázslatos tárgy, amelyre szükségünk van, hogy hazaérve elkészíthessük az ellenszert, és megmentsük a népünket. Pocok barátom álmának helyszíne a te csodálatos rubintbányád. Alázatosan kérünk téged, ajándékozd nekünk a legkisebb rubintot, cserébe megteszünk bármit, amit csak kérsz tőlünk.
A király gúnyos mosollyal hallgatta a manófiút, majd felkacagott.
Ha-ha-ha, milyen megható történet! Életemben nem hallottam még ekkora sületlenséget! Hogy én, a hatalmas Balgalád rubintot ajándékozzak egy ilyen jöttment bandának? Még hogy barátok, még hogy álmok! Az én birodalmamban sem barátságot, sem az álmokat nem ismerjük! Az ilyen haszontalan dolgoknak semmi értelmük nincsen, ezért száműztem őket. – A király itt egy kis szünetet tartott, majd folytatta. – Mégis mit adhatnátok nekem cserébe a rubintért? Nincs nektek semmitek, ami számomra értékes lehet. Hisz minden, ami csak számít, itt van körülöttem! – szólt ünnepélyesen, majd intett az egyik szolgájának. – A függönyt!
A kis törpeszolga meghúzott egy hosszú zsinórt, s a trón mögötti vaskos függöny kettévált. A hatalmas csarnokot abban a pillanatban vörös tündöklés borította el, a törpekirály birodalmának temérdek ékköve csillogott-villogott a fáklyák fényében.
Milyen zsugori ez a király! – súgta Bendő Vadócnak. – Nyakig ül a rubintban és egyet sem ad belőle.
Bendő, ne! – csitította a vadmalac a pockot, de már késő volt. Balgalád szeme szikrákat szórt a méregtől.
Úgy! Nem elég, hogy betörtök ide, és a kincseimet követelitek, még gúnyolódni is van bátorságotok! – hallatszott a törpekirály dörgedelmes hangja. – Őrség, vessétek őket a tömlöcbe, se inni, se enni nem kaphatnak! – kiáltott, azzal kiviharzott a csarnokból.
Az őrök szó nélkül engedelmeskedtek, majd a barlang sötét cellájába taszigálták a foglyokat.
Legalább van mit ennünk – szólt Bendő és elkezdte kipakolni Szamóca tarisznyájából az élelmet.
Bendő, várj! Ha észreveszik, még elkobozzák, aztán a végén tényleg éhen veszünk! – figyelmeztette Lompos a pockot. – Meg kell várnunk, amíg aludni térnek és teljes csend lesz. Akkor kitalálunk valamit.
Így ültek csendben és várakoztak hosszú órákig, amíg elhallgatott az utolsó kalapács, és elgördült az utolsó talicska is. Épp nekifogtak volna a tanácskozásnak, amikor a cellán túl feltűnt egy ismerős alak. A rongyos ruhás, szürke sapkás, maszatos arcú törpegyerek volt az.
Pszt! – tette ujját a szája elé. – Titokban jöttem. – Zsebéből előhúzott egy kulcsot, és nesztelenül elfordította a zárban. – Gyerek utánam, kivezetlek titeket a barlangból, de nehogy zajt csapjatok!
A meghökkent társaság szó nélkül követte. Hosszú, szűk járatokon siettek keresztül, a kis törpe fáklyával világította előttük az utat. Nemsokára halvány fény szűrődött be, elérkeztek a barlang szájához. Meglepetésükre néhány barátságos arcú törpe várta ott őket.
Nem féltek Balgalád bosszújától? Miért segítetek? – vezette végig tekintetét Bukfenc a kedves arcokon.
A régi időkre emlékeztettek minket – lépett előre egy ősz szakállú törpe – amikor még szabadok voltunk és nem nyomorította életünket a telhetetlen Balgalád. Amikor még mi is hittünk az álmainkban és egymást szolgáltuk, nem őt. A bátorságotok reményt és erőt adott nekünk, köszönjük.
Ha összefogtok, legyőzhetitek ezt a gyalázatos uralkodót – bíztatta Vadóc a törpéket.
Bendő felkapaszkodott Bukfenc nadrágján és a manó fülébe súgott valamit. – Igazad van, Bendő – szólt Bukfenc, azzal előhúzta tarisznyájából a láthatatlanná tévő köpenyt és átnyújtotta a törpéknek. – Nekünk már sok szolgálatot tett ez a varázslatos holmi, tessék, most már a tiétek. Ha magatokra borítjátok, láthatatlanná váltok, de vigyázzatok, a varázslat csak éjszaka működik.
A törpék kíváncsian próbálgatták a köpenyt. Az ősz szakállú két kezébe fogta Bukfenc tenyerét, majd belecsúsztatott egy aprócska rubintot.
Tessék, vigyétek magatokkal. A távolból gondolunk majd rátok, és reménykedünk benne, hogy sikerrel jár a küldetésetek. Talán egyszer még találkozunk – hunyorított az öreg. – Most menjetek, siessetek, hiszen a népetek már vár benneteket!
A szentjánosbogarak előbújtak a manók zsebéből, halk zümmögéssel elköszöntek, majd tovaröppentek. A barátok búcsúzóul megölelték a törpéket, majd kiléptek a barlangból a holdfényes éjszakába.
A következő fejezetben a csapat a sziklás hegység legmagasabb csúcsa felé veszi az irányt, hogy megszerezze a soha el nem olvadó hópelyhet.
Milyen nehézség állja útjukat?
- Hóviharba keverednek.
- Balgalád utánuk indul.