Bár művész házaspár vagyunk, a családunkban megvannak a hagyományos női és férfi szerepek. Így általában én varrom meg a gyerekek elszakadt kis ruháit, Gábor pedig mindent megjavít, szerel, ha kell asztalt készít vagy füvet nyír.

Egyébként a lányok azt hiszik, hogy az apukájuk egy kicsit varázsló is, mert időnként helyes kis trükkökkel kábítja el őket. Ezért néha szoktak lehetetlent is kérni pl. „varázsold vissza, Apa az elveszett kispárnámat!”, de sokkal gyakoribb szerencsére az, amikor valami olyat kérnek, ami teljesíthető. Kérnek? Nem, egy ideje már nem is kérnek, csak Apa zongorájára teszik a javításra váró kincseket. Mi meg mosolygunk, amikor látjuk  a letört lábú porcelán őzikét, vagy a féllábú, kitört nyakú babát, no és a kettétört hajráfot.

Szavak nélkül is működik a kommunikáció apa és lányai között, igaz, Gábor nem mindig tud csodát tenni. Emi angyalkáját, amit a dadus nénitől kapott az oviban karácsonykor, és ripityára tört, sajnos már nem tudta megmenteni. Hajlamosak vagyunk manapság mindent előbb kidobni és újat venni, minthogy megpróbáljuk megjavítani. De mit üzenünk ezzel a gyerekeinknek? Én szeretem, hogy a lányaink még ragaszkodnak a dolgaikhoz, és keservesen tudnak sírni egy-egy elromlott játék miatt.