Úgy hozta az élet, hogy a minap, merő véletlenségből a Köztársaság téri játszótéren kötöttünk ki, és bár semmi különös nem történt, mégis kikívánkozik belőlem valami.

A tér környékén kóvályogtunk, és mivel előtte boltról botra ráncigáltam a fiamat, úgy éreztem meg kell hálálnom a türelmét. Perceim voltak hátra a hőgutáig, ezért fel sem merült, hogy hazabuszozzunk, és a helyi játszón vezessük le a feszültséget, vettem tehát egy nagy levegőt, és előítéletektől semmiképp sem mentesen, beléptünk a játszótér kapuján.

Elvárásaim atekintetben nem igazolódtak be, hogy arra készültem, hogy a tömeg elöl hamar menekülőre fogjuk a dolgot, de alig pár család lézengett rajtunk kívül. Ahogy Botondot terelgetve ezen merengtem, rájöttem, hogy a társadalom azon népes csoportja, akik tartottam, hogy benépesítik majd a teret, valószínűleg nem töltenek el naponta 2×2 órát játszótéren.

A játszótér maga azért volt megrázó számomra, mert teljesen jó adottságokkal rendelkezik (hatalmas, árnyékos, elkerített, különleges játékelemekkel felszerelt), a ramaty állapotok miatt mégis úgy éreztem, hogy a múlt képkockái között lépkedek, ordított a térről az elmúlás, az enyészet, a rombolás. Lehet, hogy csak az előítéleteim láttattak velem többet annál, mint hogy egyszerűen egy lepukkant játszótérről van szó, mindenesetre hirtelen megláttam magunkat kívülről, és úgy éreztem magunkat, mintha valami csodabogarak lennénk, akik véletlenül pottyantak csak ide (így is volt).

Nyitójelenet: frissen államvizsgázott pszichológus anya áll a „zsírúj”, születésnapjára beszerzett legújabb trendnek megfelelő szandáljában, a lakkozott körmeivel, vasalt hajával, egy eleven kétévesmúlt gyerek rohangál körülötte megmámorosodva a bár töredezett, de egyben lévő különféle állatszobroktól. A fia. A legnagyobb büszkesége. Beszélgetnek. Össze-összebújnak. Hatalmas a szerelem.

Egy párhuzamos színben mindeközben kerti munkások egy ötfős csapata (három nyugdíjas korú, közülük egy lábát alig mozgató nő, egy fiatal srác és egy lány, aki, mint egy erősebb fenékmarkolásból kiderül: a fiú párja) ássa a játszótér földjét. Meg-megállnak, el-elszívnak egy cigarettát (a játszó területén), beszélgetnek, nevetgélnek, a fiatalok kimennek a közértbe chips-ért és üdítőért (sosem értem az ilyet, de mindig arra jutok, nyilván ezek azok a luxuscikkek, amiktől embernek érzik magukat – gondolom, megint előítéletesen), közben egy tengődő anyuka odakiabál hozzájuk, hogy megtudja, mennyit keresnek naponta:  7700 ft/nap – derül ki. Az anyuka odaveti – nem ezekkel a szavakkal -, hogy mennyire méltatlanul kevés pénz ez ilyen „alja”-munkáért. Ásnak tovább, de meleg van, megint kell a pihenő, vidámak, együtt vannak, pénzt keresnek, csak épp többet lógnak, mint haladnak. Mindegy, gondolom: dolgoznak.

A színek összeérnek: hozzánk csapódik egy 3-4 éves kisfiú, folyékonyan beszél, de eléggé érthetetlenül. Pár perc alatt akklimatizálódom, már értem, mit mond. Az, hogy a szobor teknőst lehalacskázta, a bálnát pedig lecápázta, nem jelent semmit. Régóta elfogadtam, hogy állat-ügyben mi vagyunk túl igényesek, nem mások az alulképzettek.  (Bár a magunk számára tartom a léc szintjét.) A kisfiú kifejezetten élénk, szociális. Tetszünk neki, elkezdi Botondot utánozni, ahogy ugrál a szobrok tetejéről. Kéri, hogy fogjam meg a kezét, szeretne ő is leugrani. Megint azok a fránya előítéletek: első gondolatom az, hogy biztos koszos a keze. Vonakodva megteszem. Nagyon ugrik, fülig szalad a szája. Egyszercsak megjelenik az anyja (aki kevesellte a munkások bérét), egy kismotort és egy nejlonzacskót vonszol magával, mocskos mindene, lóg rajta a biciklis nadrág és blúz, maximum negyven kiló, odaül a közelünkbe, de nem igen szólal meg. Aztán mikor a gyereke után üvölt, majd elkezd magában beszélni, rádöbbenek: a gyereke (aki nyilvánvalóan elmarad a korosztályának megfelelő beszéd fejlődési szinttől) magasan túlszárnyalja az anyját. Leesett az állam. Az anya panaszkodik, hogy menni akar haza, mert nem bírja „a….a…..meleget….vagyis a…..hideget…ja, nem…a meleget”. Mi van? Nem tudja, hogy most épp meleg van vagy hideg? Fogyatékos? Dehogy!

A kérdés más. Például az, hogy csoda, hogy Gyurika ( közben a neve is kiderült) ennyire jól megtanult beszélni. Vajon kitől? A téren a többiektől? Vagy jár óvodába? Aztán azon méláztam, vajon ismer ez a nő akár egyetlen gyerekdalt vagy mondókát? Szokták-e ezt a gyereket, legalább néhanapján megölelni? Anyuka-apuka járt már a földön, a játszószőnyegen a gyerek mellett? Van vajon mesekönyvük? Beszélgetnek vele? Milyen játékai lehetnek? Van saját szobája? Készült már róla valaha fotó?? Mit kap egy ilyen gyerek a szüleitől? Ki lehet az apuka? Az is eszembe jutott, hogy a pszichológia – többek között – nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy egy gyerek fogantatását várták a szülők vagy nem. Ilyenkor rettenetesen röhejesnek érzem az ilyet. Lesz még gyereke? Minek? Kinek jó ez? És főleg az volt megdöbbentő, hogy ez az anya – aki felnőttként alig tud beszélni, koszos és ápolatlan, levonszolja magát a játszótérre, de nem szól a gyerekéhez, inkább a munkásokat nézi megvetően, hogy koszos napi  7700 ft-ért robotolnak – valószínűleg pontosan ugyanezt kapta annak idején az ő szüleitől. A kérdéssor nyilvánvalóan folytatható szociológiai, gazdasági, politikai vonalon is, de az én kompetenciám megrekednek az “hétköznapi anyuka szemlélődik a világban” szintjén.

Olyan szakadékot éreztem a mi – egyébként teljesen szerény – életünk és az övéké között, hogy majdnem sírva fakadtam. Nem élünk burokban, sem vakságban, sőt, pár éve lehúztam hat hónapot Jász-Nagykun- Szolnok-megye „sajátos nevelési igényű” iskolásai közt, tehát nagy dózisban jutott nekem a nyomor (a realitás), nem mondanám, tehát, hogy megleptek a tapasztaltak, vagy bármi kirívó történt volna, de most valahogy minden eddiginél jobban megérintett a kontraszt.

Tudatosságra törekvő szülőként, mindig megjelenik a lelki szemeim előtt egy puttony Botond fiam hátán, amibe az én felelősségem, hogy mi kerül bele. Érzelmileg, szellemileg, kulturálisan, szociálisan minden tőlem telhetőt bele kívánok neki zsúfolni, hogy aztán maga válogathassa ki, mi az, aminek hasznát veszi. Ennek a Gyuri-gyereknek pedig inkább azt kívánnám, hogy bár ne lenne egyáltalán puttony a hátán, és indulhatna majd pőrén a felnőtt életbe, mert – ahogy hiszem -, ami az övében lehet: nagyobb teher, mint könnyebbség. Hazajöttünk, és a postaládámban egy barátnőm, Kolompos családi táborából küldött email-je fogadott: nézzem meg a négyéves kislánya néptáncos fellépésének videóját. A gyurikorú Juli népviseletben, fonott szalaggal megkötött copfokkal jár páros körtáncot, miközben a Házasodik a tücsök című dalt éneklik. “Semmi extra, ilyen egy négyéves gyerek, ez így természetes” – gondolnám magamban egy szürke hétköznapon. Nem így aznap. Az is eszembe jut, hogy az sem magától értetődő, hogy Botond (és majd’ az összes ismerősünk) Zelk Zoltánon, Csukás Istvánon, Kalákán és Legkisebb ugrifülesen nő fel. Bár ez lenne az alapszint, ahonnan lehet felfele törekedni! Elakad a lélegzetem, ha arra gondolok, hogy mekkora különbségek vannak életek, gyökerek, sorsok, útravalók, utak, végzetek között. Szakadék. Űr. Világegyetemnyi távolság. Az élet egy-egy gyorsan tovaillanó pillanatában mégis összetalálkoznak, hogy ugyanarról a kőbálnáról ugrándozzanak. Jó lenne az ilyen pillanatoknak alányúlni: fülön csípni és bemutatni egymásnak a két messziről jött idegent, hátha megindulnak egymás felé. Mert különbözőségük okán, biztos, hogy csak újat tudnak mutatni egymásnak. Az egyik tengerbiológiából és memoriterekből kapott több leckét, a másik az életből. A metszet talán a Köztársaság téri játszótér tengeri emlősökkel kirakott kőmedencéje.