Bizonyos, hogy rajzolás nélkül nem telhet el egy gyerekkor sem:
a rajzolás késztetése utat tör magának földrajzi elhelyezkedéstől, családi háttértől, anyagi helyzettől, értelmi képességektől függetlenül.

Az viszont kétségtelenül nem ilyen egységes, hogy a gyermekben rejlő veleszületett képességeket a közvetlen környezete mennyire segíti kibontakoztatni, milyen visszajelzéseket ad a készített rajzokról, a rajzokban rejlő üzenetek észrevételéről és hasznosításáról nem is beszélve. 
A gyermekrajzok világa az elkészítésüktől az értelmezésükig nagyon összetett és izgalmas téma, rengeteg szegmense vizsgálható és szülőként feltétlenül megéri kissé tudatosan ráereszteni a figyelmünket a kérdéskörre: hatalmas hozadéka lehet ugyanis.

Honlapunkon éppen ezért részletesen és több körben szeretnénk a témával foglalkozni, ehhez egykori tanárom, Dr. Vass Zoltán pszichológus segítségét kértük, akinek – többek között – a képi kifejezéspszichológia és a gyermekrajz-elemzés a szakterülete, számos kutatása és publikációja lelhető fel a témában, jelenleg is tanít a KRE-BTK pszichológia szakán, és nem mellesleg kétszintű akkreditált rajzelemzés képzést vezet. Szakmai önéletrajza itt olvasható.

Elsőként azt szerettem volna Vass Zoltántól megtudni, hogy kell-e a gyerekünket „tanítani” rajzolni, mennyire vezessük a kezét, mekkora szabadsága legyen a rajzolásban.

– Ha elfogadjuk, hogy a rajzolás önkifejező eszköz, érzelmi vezéreltségű és egy kisgyerek belső világának érintetlen kivetülése, akkor nem mond-e ellent ennek az, hogy a gyerekeket kis kortól kezdve „tanítjuk” rajzolni?

– Sablonokat – például „pont-pont-vesszőcske” – nem érdemes tanítani a gyermeknek, viszont ha ő maga szeretne valamit lemásolni, akkor ezt meg lehet engedni, mert a mintákat egyéni módon építi be meglévő kognitív sémái közé; lásd a Piaget-féle akkomodáció-asszimiláció (Piaget szerint „az egyén állandó kölcsönhatásban él környezetével, egyrészt alkalmazkodik hozzá, a szervezet belső állapotának megváltoztatásával: ez az akkomodáció; másrészt pedig igyekszik megváltoztatni magát a környezetet is: ez az asszimiláció” – a szerk.) A rajzfejlődést kezdetben genetikai program irányítja, tehát magától is végbemegy. A gyermek motivációja, a gyakorlás mennyisége viszont lassíthatja vagy gyorsíthatja a rajzfejlődés ütemét. Érdemes elkülöníteni három tényezőt: a kézügyesség (finommotorika) fejlődését, a kognitív sémák differenciálódását és az elaborációs képességet (képes-e a belső élményeit kidolgozni magából – a szerk.). Az elsőt fejleszti a rajzolás mennyisége- és egyéb tevékenységek is: rakosgatós játékok, amelyekkel apró mozdulatokat kell végezni, kifestő- és színezőkönyvek, papírvágás gyerekollóval, hajtogatás, gyöngyfűzés stb.; a második az intelligencia fejlődésétől és a környezeti tapasztalatok változatosságától függ; a harmadik főként veleszületett képesség.

– Akadályozhatnak egy óvodást az önkifejezésben a finommotorikus képességeinek korlátai vagy eleve csak annyit szeretne lerajzolni, amennyit fizikailag meg is tud valósítani?
– Óvodáskorban, az ideovizuális ábrázolás korszakában, vagyis amikor a gyermek azt rajzolja, amit tud a világról, és nem azt, ahogyan látja, a gyermek sokkal többet lát bele rajzába, mint mi, felnőttek. Számára tökéletesen élethű formájú a markoló, az ember, a sárkány, amit ő rajzolt. Szinte látja, ahogyan él és mozog, ezért vegyünk részt ebben a képzeletbeli játékban és dícsérjük meg a rajzát, beszélgessünk róla, játsszunk el vele történetet.

– A rajztanítással, korrekciókkal nem azt érjük el, hogy a rajzolás teljesítményhelyzet lesz és nem szabad tevékenység? Nem nyomja el a teljesítmény-kényszer, kudarckerülés, stb. az alkotói öröm felett érzett vágyat?
– Korrekciók helyett dícsérni, motiválni érdemes a gyermeket, együtt rajzolni vele történeteket, térképeket, kitalált világokat. Ezt nagyon érdekesnek fogja tartani, és élvezni fogja akkor is, ha ügyetlenül rajzol. A motiváció felkeltése maga után vonja a gyakorlás mennyiségének növekedését, amivel egyre ügyesebb lesz a gyermek, és egyre büszkébb lesz magára.

– Életkorral változik a rajzolás funkciója?
– Az elsődleges pszichológiai funkció mindig ugyanaz: az élmények kifejezése, megértése, feldolgozása. A gyermek rajzain keresztül érti meg a külvilágot és önmagát is. Lehetnek akár olyan rajzai is, amiket nem akar megmutatni a szüleinek, mert azok pl. belső gondolatainak intim kivetülései. Ehhez képest minden másodlagos: például a kézügyesség gyakorlása, képi kommunikáció.

– Mi a véleménye az olyan segéd– vagy mesekönyvekről, amelyek egészen kicsik számára utánozható sablonokból felépített rajztechnikákat mutatnak be, kvázi megtanítanak rajzolni?
– Ha tetszik a gyermeknek, nyugodtan másolhat belőle. A sémák úgyis átalakulnak, egyénivé válnak, továbbfejlődnek, hiszen lehetetlen megőrizni őket.

– Említette a színezőket- és egyéb rajzos feladatlapokat.
– A színezők a finommotorikát fejlesztik, ami jót tesz a gyermeknek. Egy bizonyos életkorban nagyon népszerűek, nagyon szeretik őket a gyerekek, mert élvezik, ahogyan nyomot hagy a rajzeszköz a papíron: ez a jelenség a kompetenciaélmény. Vegyünk nekik ilyen típusú feladatlapokat és jó minőségű színes ceruzákat, filctollakat, zsírkrétát, amivel tényleg élvezet a rajzolás. Vegyünk vastag, színes pasztellkrétákat is, amivel a játszótéren vagy a járdán rajzolhat a gyermek. Olcsón lehet kapni készletben, és nagyon fog örülni neki. Rajzoljunk vele együtt, folytatva, kiegészítve azt a motívumot, amit ő szeretne rajzolni.

– Tanítsuk-e hogyan kell fogni a rajzolóeszközt? Javítsuk ki, ha rosszul rögzül a tartómozdulat? Milyen életkortól?
– Igen, a helytelen (például görcsös) ceruzafogást ki kell javítani, ami az óvodáskor feladata. Lehet kapni egy kis háromszögletű eszközt is, ami rá lehet húzni a ceruzára, és segít a helyes tartásban.

– Az eddigiek értelmében miként érdemes tehát a szülőknek és óvodapedagógusoknak a gyerek alkotó tevékenységéhez asszisztálnia?
– A rajzolás legyen spontán, ne felszólításra történjen, teremtsünk nyugodt körülményeket, biztosítsunk megfelelő eszközöket. Fogadjuk el, hogy a gyerek tudja legjobban, hogy mit és hogyan szeretne megrajzolni; dicsérjük meg a rajzát akkor is, ha ügyetlen. Csak akkor segítsük, ha ezt kéri vagy ha látjuk, hogy elakadt és ez feszültséget kelt benne. Nagyon fontos, hogy a gyerekekre ne szóljunk rá, ne torkoljuk le őket, mert ezzel elvehetjük a kedvüket az alkotói tevékenységtől. Mindig beszélgessünk a gyerekekkel rajzaikról, de csak utólag! Rajzolás közben ne befolyásoljuk őket sem dicsérettel, sem kritikával, mert ezzel befolyásoljuk a gyermek önkifejezését. Engedjük, hogy azt rajzolja a gyermek, amit jólesik és amivel szívesen foglalkozik.

Vass Zoltánnal Seress Virág beszélgetett

Vass Zoltán akkreditált rajzelemző képzésére itt lehet jelentkezni.

Vass Zoltán (2006): A Rajzvizsgálat pszichodiagnosztikai alapjai című könyve.