A nyári szünet utolsó két hetében testileg-lelkileg az iskolára és az óvodára készül a család.
Az iskolába járás ugyanis – szerintem – nem a gyerekek magánügye, az az egész családra tartozik. Abban, hogy a kicsik kiegyensúlyozottan, nyugodtan tudják tenni a dolgukat, nekünk szülőknek nagy felelősségünk van.
Jázmin a nyári kötelező olvasmányokkal – egy kis unszolásra – augusztus közepére végzett, nem hagyta az utolsó pillanatra (persze Geronimo Stilton kalandjai jobban érdekelték). Nyár végén csupán egy-két ismétlő matek feladat és néhány diktálás jelenti a bemelegítést és ráhangolódást az iskolára, miközben persze Emi is szívesen „feladatozik”.
Az életünk ritmusán is változtattunk már, a lányoknak muszáj újra hozzászokni a 8 órás lefekvéshez és a fél 7-es keléshez, az átálláshoz azonban szükség van pár hétre, nem megy egyik napról a másikra. Ebből én nem engedtem tanévközben sem.
Azt hiszem, azért is ment Jázi gyakran énekelve az iskolába, mert mindig jól kipihente magát. A lestrapált és hiányos iskolai eszközöket beszereztük, a táska készen áll, már csak a könyvek hiányoznak belőle, hogy aztán nekivágjunk egy újabb tanévnek és együtt eszméljünk rá nap mint nap, hogy milyen csodálatos dolog is a tudás.