Gnóthi szeauton

Igen, igen, már az ókori görögök is…. Ki ne ismerné Delphoi híres jósdájának feliratát?! A szentély papnői a következő jóslattal bocsátották útra a hozzájuk fordulókat:„Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat! Mert a sorsod Te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad. Az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja a jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod! Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni a sorsodat is!”

Gyakran az, amit önmagunkról gondolunk, nagyon távol van attól, ahogy a külvilág észlel bennünket. Formálunk magunknak egy képet önmagunkról, ami segít elhelyezni magunkat a minket körülvevő világban, igazodási pontként. Ez az énkép, a magunkról (a külsőnkről, tulajdonságainkról, teljesítményünkről stb.) kialakított érzések, gondolatok, nézetek összessége. Pici gyerekkorunktól kezdve formáljuk a saját tapasztalataink és a környezet visszajelzései révén. Az aktuális énkép az adott életszakaszban jellemző önmagunkról való kép. A vágyott énké vagy énideál az, ahogyan szeretnénk önmagunkat látni. Az elvárt énkép pedig a saját magunk és a külvilág általi (valós és vélt) elvárt milyenség. Ez a három viaskodik bennünk, és ha nagyon távol állnak egymástól, akkor szinte szétfeszít, mélyen aláássa az önértékelésünket, súlyosan befolyásolva az életminőségünket. Ha viszont közelítenek egymáshoz, békében megférnek egymás mellett, akkor kiteljesedhetünk, spontán és kreatív életet élhetünk. Megélhetjük önmagunk egész-ségét, a sorsunk elfogadhatóságát, vagyis az ókori jóslat beteljesülését. Ami segít közelebb vinni ehhez a békésebb állapothoz, az az önismereti munka.

Önismereti munka

Ennek a folyamatnak a célja önmagunk megértése. Megértés az elménkkel és megértés a szívünkkel, a szó mindkét értelmében. A folyamat végén választ kaphatunk a „Ki vagyok én?” kérdésre, ami minden önismereti folyamatban megfogalmazódik, kialakul az egészséges önbecsülésünk. Az a belső mag, ami segít biztonsággal megélni az életet, nem csak túlélni.

Közben ráláthatunk például arra, hogyan működnek bennünk még felnőttként is a gyerekként hallott szinte hipnotikus hatású, visszatérő mondatok, amiket a szülőistenségektől olyan gyakran hallottunk. Lehetnek ezek a mondatok nyíltan rombolóak.  Pl.: „téged nem fog senki szeretni”, „ügyetlen vagy”, „anyád elfogyott a terhesség alatt, felzabáltad”, „pont olyan vagy, mint apád/anyád”, „a mi családunknak sosincs szerencséje”. Ezeket viszonylag könnyű felidézni, megérteni a következményeit az életünkre. Vannak viszont olyan mondatok, amik dicséretként hangzanak, mégis súlyos nyomást helyeznek ránk. Pl.: „a bátyád az okos, a nővéred a szorgalmas, te meg a szép”, azaz buta vagyok, és keveset teljesítek, vagy „olyan jó baba voltál, sose sírtál”, azaz akkor vagyok jó, ha nem mutatom ki az érzelmeimet, sírni meg végképp nem szabad. Ezeket már nehezebb felfedezni, elengedni, hiszen úgy érezhetjük, énképünk ezzel szegényedik. Szinte kapaszkodunk bele. Meglátni fontos, de önmagában nem biztos, hogy elég. Fel- és el kell ismernünk az akkori gyerek kiszolgáltatottságát, jogos haragját, ki kell fejeznünk a belső gyermekünk felé a szeretetünket, elfogadásunkat. Ezt leírni könnyű, azonban megélni nagyon nehéz, és gyakran hosszú folyamatot igényel.

Akár végig is gondolhatjuk, milyen mondatok zizegnek a fejünkben a régmúltból. Gyerekként nem kérdőjeleztük meg ezeket, tényként raktároztuk el, alapvető igazságként. Most azonban, felnőttként, elővehetjük ezeket, és egy kis távolságtartással egyenként ránézhetünk, megvizsgálhatjuk az igazságtartalmukat. Rájövünk, hogy ezek legfeljebb részigazságok, vagy még azok se.

Ha a személyiséget úgy képzeljük el, mint egy ház, akkor ennek a háznak a stabilitását az alapozás fogja megadni, mindaz, ami a föld alatt van, tehát nem látszik. Ez szabja meg, milyen erős környezeti behatásokat bír ki összeomlás nélkül.

Személyiségünk alapjának tekinthetjük a fogantatásunkat követő majdnem 4 évet, amiről még saját emlékeink sincsenek, ha mégis, az nagyon ritka. Létezik egyfajta tudat alatti lenyomata mindannak, amit átéltünk, nevezhetjük sejtemlékezetnek. Különböző szomatoterápiás, szimbólumterápiás, vagy módosult tudatállapottal dolgozó és egyéb önismereti módszerek révén azonban hozzáférhetővé válnak.

Képzeljük el mindezt úgy, hogy szakaszonként feltárjuk, megvizsgáljuk, javítgatjuk, és végül újra betemetjük az alapozást. Aztán mehetünk tovább. A következő lépés a ház látható részének szükség szerinti renoválása. Falazhatunk, vakolhatunk, festhetünk, biztosak lehetünk abban, hogy az élet átlagosan nagy megpróbáltatásainak ellenálló házban fogunk élni. Berendezhetjük, otthonossá tehetjük, belakhatjuk.

Végül nekiláthatunk a tető megerősítésének és a padlás kitakarításának is. Az önismereti munkában, ahogy a személyiség fejlődésének ezen szakaszában is a stabil erkölcsi és világnézeti alapok kialakításával válik igazán otthonunkká a világ. Kialakul egyfajta bölcsesség a tapasztalatok révén, ami segít eldönteni, min tudunk változtatni, és mi az, amit csak elfogadás révén tudunk feldolgozni. A biztonságérzet valahol belül lesz, nem kívül keressük, nem függünk érzelmileg másoktól. Elfogadjuk azt, hogy nem vagyunk tökéletesek, belátjuk, hogy nem is várják el tőlünk, és persze mi se várjuk el ezt a világtól. Az énkép egységesebb, reálisabb lesz. Szándékosan fogalmaztam így, mert ez se lesz százszázalékos, legyen elég az elég jó!

Az önismereti út folyamán útjelző táblákra, eszközökre, támogatásra, útitársakra lehet szükségünk. Egy megtartó, befogadó légkörű csoport, tapasztalt, elfogadó terapeuta, képzett mentálhigiénés szakember segíthet, hogy kilépjünk az eddig magunkról alkotott ellentmondásos, túlzottan negatív vagy esetleg túlzottan pozitív véleményből. (Túl pozitív, tehát hamis. Ez is annak kompenzálása révén jön létre, hogy kicsi az önbecsülésünk, tehát nagyon bizonytalanul állunk a világban. Lássuk meg a nagyképű embertársainkban a reszkető kisgyereket, és kevésbé fogjuk silánynak érezni magunkat mellette!) Sajnos ezek a képek, hiedelmek nagyon mélyen rögzültek, eddigi életünk alapvetésének tűnnek, ezért nagyon ragaszkodunk hozzájuk. Félelmetes lehet megválni tőlük. Ezért türelemmel kell lennünk önmagunkhoz, bármilyen nehéz is.

A Blum program önismereti modulja segít elindulni az úton, támpontokat adva ahhoz is, hogy hogyan tudunk közelebb jutni a célhoz.

Horváth Viktória

Mentálhigiénés szakember, pszichodráma vezető, fókuszolás orientált terapeuta

Ez a cikk a 2020-as Blum Magazinban jelent meg. A Magazin lapozható és letöltehető formában elérhető a Blum hét 2020 aloldalán.