Ugyanolyan hideg téli délután volt, mint bármelyik nap februárban. Az iskolakapun befelé ballagó szülők, kifelé szaladó diákok. Ugyanúgy cipeltem Jázmin táskáját, mint mindig, ő pedig ide-oda futkosva, szökdécselve, – talán picit szótlanabbul, mint máskor – tartott velem hazafelé.

Beültünk az autóba és elindultunk. Ilyenkor mindig meg szoktam kérdezni tőle, hogy mi történt aznap az iskolában, de erre most nem volt időm, mert mielőtt bármit kérdeztem volna, zokogást hallottam a hátsó ülésről. Jázmin piros és zöld almákról és körtékről magyarázott valamit, miközben néhány számot hámoztam még ki a panaszos szavaiból. Amikor elkezdte az iskolát, azt mondta, neki sohasem lesz. Aztán mégis becsúszott az a feketepont, ami pont olyan rosszul esett neki, mint ahogy azt előre sejtettük.

Persze a kormány mellől nagyon nehéz megvigasztalni egy síró hétévest, mert ilyenkor leginkább egy nagy ölelés jönne jól (nekem biztos), ami nehezen kivitelezhető egy ilyen helyzetben. Otthon aztán átbeszéltük az egészet töviről-hegyire.

Furcsa volt azt látni, hogy mennyire megráz egy ilyen kudarc egy kisgyereket, aki addig a dicsérethez és a biztatáshoz volt szokva.

Persze túlélte, és ma már beszél bárkinek róla, de én azért nem felejtem el azt a délutánt…