Miért tud olyan kedves lenni egy bébiételes kis üvegből készült lámpás, vagy egy papírvirág a polcon a tésztanyaklánc mellett, hogy képes vagyok évek óta szorgalmasan törölgetni róluk a port? Talán, mert valahányszor rájuk nézek, mosolyt csalnak az arcomra és jóleső melegség önti el a lelkem. 
Elképzelem, ahogy a picike kezek festik, ragasztják, fűzik, válogatják, rakosgatják össze a hétköznapok ajándékait, hogy aztán nekem adják csillogó szemmel, őszinte szeretettel.
Szinte minden nap valami kinccsel jövünk haza az oviból. Valami kinccsel, ami arról mesél, hogy ők is tevékenyen töltik el a napjaikat, nekik is van dolguk. Persze otthon is szívesen alkotnak és én sokszor hagyom is őket szabadon tevékenykedni, nem ülök ott folyton mellettük.
Azt nem mondom, hogy néha nem bánnám, ha kicsit kevesebb csipketerítőt vágnának ki papírból vacsora előtt, de mindig próbálom értékelni az igyekezetüket, a kitartásukat. Fontos azt látnunk nekünk szülőknek, hogy az asztal alatt szétszóródó papírfecnik mögött, milyen elmélyült, koncentrált alkotás rejlik valójában. A hálószobánkban ezer kis mütyűr van, ami “elrontja” a dizájnt, miközben nap mint nap emlékeztetnek az igazán fontos dolgokra és arra, hogy a legszebb ajándékokért nem kell a plázába menni.