Amikor kismama voltam, mindkét lány nevét jó előre kigondoltuk a férjemmel. Volt pár fontos szempont. Például, lehessen becézni, szép legyen a csengése, fontos volt a jelentése is. Ezen kívül a “Kiss” vezeték név mellé szerettünk volna valami picit különleges, ám magyarosan csengő nevet választani.

És az igazság az, hogy arra is figyeltünk, hogy a külföldi rokonoknak se okozzon problémát megszólítani a gyermekeinket. Komoly dolog ez, hiszen egy életre adjuk a nevét valakinek. Nem szeretem, amikor viccet csinálnak a gyerek nevéből, ezzel akár egy életre komplexusokat okozva neki. A környezetemben sokszor adtam már tanácsot “név-ügyben” és örültem, ha valakit le tudtam beszélni pl. olyan névről, hogy “Nagy Mandula” (én rögtön a betegségre, a duzzadt mandulára asszociáltam) vagy a  “Kondor Csongor”. Szóval, szerintem mindkét lányomnak sikerült szép nevet választani, de így is százféleképpen hívjuk őket. A régi lakásunkban a szomszéd néni egyszer meg is kérdezte, hogy tulajdonképpen most hogy is hívják ezeket a gyerekeket, mert csak azt hallotta, hogy mindenféle nevek röpködnek az udvaron. A nagyi úgy hívja őket, hogy “Angyalkáim”, vagy “Kisvirágok”, Gábor édesanyja “Aranyomnak” és “Angyalomnak” szólította őket. A Tatának “Lurkók” és “Kiscsimaszok”, a húgomnak “Kismacskák” , vagy “Kiscsirkék”,  nekünk “Virágom, Kicsikém, Édesem, Almavirág, Kistündér, Kismanó, Tündér-virágom  vagy Drága szívem”, ami a legtöbbször a szánkra jön, ha meg kell szólítani őket. Már ha nincs valami probléma. Mert abból, ha úgy szólunk nekik, hogy Kiss Csillag Jázmin, vagy Kiss Emília Gréta ők már pontosan tudják, hogy valami rossz fát tettek a tűzre. De ilyen nem sokszor van. És én azt is szeretem, hogy ha meglátják reggel a kislányomat az oviban az ajtóban, legtöbbször így köszöntik: Szia Emi cica!