Grecsó Zoltán
Blum hét: A fény születése
Mese: Hogyan születtek meg a csillagok?
Kreatív gyermektánc: Alap mozgásformák gyakoroltatása, variálása (járás, futás, kúszás, mászás)
Szerepjátékunkat a játékvezető, az óvodapedagógus folyamatos narrálása, feladatkiosztása vezeti. A játék az ő fantáziájának köszönhetően sokféleképpen alakulhat. Az itt leírtak csak inspirációul szolgálhatnak azzal kapcsolatosan, hogy milyen helyszínek és feladatok színesíthetik majd a történetszálat, de a mesélő a saját szájíze szerint formálja a játékban felmerülő helyzeteket és kihívásokat. Ugyanakkor fontos a játék helyes megtervezése, levezetése, különben nem érjük el pedagógiai célunkat. Elengedhetetlen a célmeghatározás, a szabályok tisztázása, az egyéni megoldásoknak is teret engedő, de a kereteket betartani és betartatni késztető irányítás. Az időkeretek óvatos kezelése külön figyelmet igényel a pedagógustól: nem szabad túl gyorsan félbehagyni egy-egy feladatot, de az unalomig nyújtani sem.
Ne korlátozzuk a résztvevőket, hogy miként kell a feladatokat megoldani, eljátszani, hiszen a játék legfontosabb célkitűzése a megoldások sokszínűségének megjelenítése/vizsgálata.
A játék leírása:
Először ismertessük a mese elejét újra:
„Egyszer hosszú útra készülődtek az emberek, s amikor eljött az indulás napja, összegyűltek a családok, hogy nekivágjanak az útnak. A nagy izgalomban egy kisgyermek elveszítette a családját. A neve Kotciminyako volt. Amikor észrevette, hogy egyedül maradt, az ősöreg asszonyhoz, Anyácskához fordult segítséget kérni. Miután kellemesen elbeszélgettek, Anyácska megmutatta, hogy merre induljon, hol várja őt a családja. Miután mindezt elmondta neki, elővett egy degeszre tömött fehér zsákot, átadta neki, s így szólt: – Amikor megtalálod a többieket, add át ezt a zsákot a legöregebbeknek.”
Mindenki, aki játszik, a kis Kotciminyakot alakítja, aki most útnak indul a zsákkal.
Mivel ez a történet nagyon régi, amikor még cipő, de bizony még zokni sem volt, mindenki mezítláb kellett, hogy nekivágjon a kalandokkal teli útnak. Ragyogó fényes nap volt, és ahogy Kotciminyako körülnézett, körös-körül harsogó zöld mezőket látott, a messzeségben pedig hófödte hegyeket.
Először a harsogó zöld mezőben kezdett el lépkedni egyre. A fű bársonyos tapintása nagyon kellemesen simogatta lábát, de ő csak ment és ment szakadatlan.
(Ilyenkor a gyermekek úgy sétálnak a térben szabadon, de egymással nem ütközve, mintha puha fűben lépkednének.
FONTOS: A fiatalabb korosztály még igényelheti az utánzás lehetőségét, hiszen így tanulnak leginkább és legszívesebben, de a nagyobbaknál (egyéni fejlettségi szintjük szerint, de javasoltan négyéves kortól) már legjobb az önálló fantáziára hagyatkozni. Ezért ne mutassuk meg a megoldásokat! Az óvodapedagógus jól ismeri a csoportját, azt, hogy milyen „érettségi” szinten vannak már. Lehetséges, hogy egy-egy mozdulatot mutatunk meg, utána pedig kíváncsian várjuk a gyermekek megoldásait, de az is lehetséges, hogy egy általunk választott gyermek megoldását a többiek is kipróbálhatják, így újabb es újabb mozgásvariációk születhetnek meg.
Kotciminyako nem győzött gyönyörködni a sok szépségben, miközben igyekezett tartani a kijelölt utat. De hát mégiscsak egy gyermek volt! Meg-megállt az út mentén:
virágot szagolni,
(„Most lehajolunk és megszagoljuk a virágot.” – Így segíthet az óvónő, ha valami nem világos a gyermekek számára.)
békát fogni,
lepkét kergetni.
Az orrával újra és újra megpróbálta lerajzolni türkizkék égen futó felhőket.
(Ezeket külön-külön, de egyidejűleg is eljátszhatják a gyerekek)
De ahogy a hegy lábához ért Kotciminyako, hirtelen nagyon erős szél támadt és neki ebben az erős szélben kellett az útját folytatnia.
(Ilyenkor a gyermekek úgy sétálnak térben mindenfelé, hogy közben elképzelik a nagy ellenszelet.)
Ahogyan a hegy csúcsához ért, ott is próbák várták. Kotciminyakonak most egy vékony jéghídon kellett átsétálnia az egyik sziklaszirtről a másikra.
Már majdnem visszafordult, amikor meglátta, milyen vékony itt a jég, de ekkor eszébe jutott, mennyire szeretné már látni szerető szüleit. Ebből az érzésből bátorságot merített, így nagyon lassan és óvatosan, hogy be ne szakadjon a mélybe, folytatta az útját, hogy megtalálja a családját.
Miután ez is sikerült, nagyon megkönnyebbült, és a hegyről lefelé már könnyedén, szinte ugrálva szaladt. Igen ám, de úgy látszik, nem volt elég a megpróbáltatásokból! Egyszerre csak útját állta egy óriási sivatag. Bele se gondolt, milyen nehéz itt átkelni, inkább nekiveselkedett az indulásnak. Ám ahogy elindult, a forró homokon sétálva, a homok égetni kezdte a lábát.
De a sivatag sem állíthatta meg őt! Csak ment és mendegélt, amíg egy erdőhöz nem ért. De ez az erdő olyan sűrű volt, hogy csak kúszva lehetett rajta keresztüljutni. Már nagyon régóta úton volt Kotciminyako, visszafordulni nagy butaság lett volna. Nem tehetett mást, hát kúszott és kúszott, egyre csak előre.
(Ilyenkor a gyermekek kúsznak az erdő aljnövényzetében. Persze, néha fel lehet emelkedni, vagy át lehet ugrani egy-egy követ vagy patakot. El lehet gurulni egy lezuhanó faág elől, de ezeket mind nekünk kell felvezetni a gyermekek számára.)
Ahogy az erdőn is sikerült átjutnia, egy patakhoz ért. Leült a patak partjára, hogy megebédeljen. „Ölébe vette az ételt, a zsákot pedig maga elé tette. Falatozás közben le sem vette róla a szemét. „Vajon mi lehet ebben a zsákban? És mit fognak vele tenni a Vének? És miért mondta Anyácska, hogy ne nyissam ki?” – gondolta újra meg újra, és egyre jobban furdalta a kíváncsiság. Végül aztán nem bírta tovább. Félretette az ebédjét és ölébe vette a zsákot. Próbált belekukucskálni. A zsák szája azonban olyan szorosan volt összekötve, hogy egy iciripicirit sem tudta meglazítani, hogy belelásson.
Három csomó is volt a zsákon, de amikor az utolsó csomót is meglazította, a kicsi résen belesett a zsákba. Abban a pillanatban, amikor résnyire nyílt a zsák szája, egy pukkanás hallatszott, és a zsákból egy apró fehér pont ugrott ki! Csillogott a napfényben és lebegett, mint a pitypang bóbitája. Kotciminyako elkerekedett szemmel figyelte, ahogy a gyönyörű lebegő pont lassan emelkedni kezd az ég felé.”
(Kövessük a szemünkkel, hogy merre cikázik a fehér pont.) Mivel Kotciminyako nagyon különleges kisgyermek, ezt a kis csillagot csak ő láthatja. Kövessétek a szemetekkel, hogy merre cikázik rakoncátlanul az a kiscsillag. Most próbáljatok meg utána rohanni és elkapni azzal a kezetekkel, amelyikben a kanalat fogjátok! De vigyázzatok, nehogy nekiütközzetek valakinek vagy valaminek. Nagyon sokan vadásznak lepkére vagy békára ez idő tájt a patakparton. Most elfáradt az a kezetek, amiben a kanál szokott lenni. Most a másik kezetekkel próbáljátok meg elkapni a csillagot, amit csak ti láttok.
Így folytathatjuk:
Estére meg, ahogy a csillagot kergette, meg is érkezett az emberek táborába. Megkereste a családját, majd gyorsan a Vének sátrához sietett és átadta a zsákot a Legvénebb Öregnek. Az Öreg megfogta, megemelte, és lassan ránézett. Hosszan, nagyon hosszan nézte őt, majd így szólt: – Gyermekem, mit csináltál?
Kotciminyako lehajtotta a fejét és azt mondta:
– Én… én… csak tudni akartam… mi van a zsákban… Mi volt az a sok apró kis pontocska?
A Vének erre így szóltak: – Gyermek, nézz fel az égre!
A gyermek az égre emelte a tekintetét, és ott, ahol az éjszakai égbolt azelőtt fekete volt,
most néhány apró fényes pont ragyogott az égen.