Egyszer volt, hol nem volt, hogy igaz volt vagy mese volt azt nem tudom, de az biztos, hogy egy holdfényes estén a Békás-tó melletti padon üldögélve egyszer csak arra kaptam fel a fejem, hogy a nádas zizegése mellett az öreg fűzfa ágai közül egy dalocskát is felém sodor a szél:

Ég a gyertya ég,
el ne aludjék!
Mesetündér, jöjj el hozzánk,
mondj egy szép mesét!

Erre a halkan csilingelő hangra aztán minden elcsendesedett és elkezdődött a mese. (A mese, amiről ugyan még a mai napig sem tudom, hogy ki mesélte kinek, de gyanítom, hogy vízi manó mama próbálta meg álomba ringatni vele csemetéit.)

Élt egyszer egy sudár fenyőfa egy igéző tájon a messzi Északi fény országában. A hatalmas fenyőn száz meg száz csillogó, aranytoboz fürdött nap, mint nap az ég alján álló szivárvány fényében, ha csak egy kis szellő is rebbent, szinte táncoltak, csilingeltek a fa ágain.

A büszke fa csodás terméseiért minden évben, Advent közeledtével, eljöttek a karácsonyi manók, zsákba szedték és széthordták a szélrózsa minden irányába, hogy ünneplőbe öltöztessék a világot. Ahova jutott a tobozokból ott fény gyúlt az utcákon, tereken, házak ablakába és az emberek szívébe öröm, béke és szeretet költözött.

Történt egyszer, hogy egy örökké ficergő karácsonyi manó tanonc zsákjából – miközben egy tarajos felhőn próbált meg átbucskázni – kipottyant egy varázstoboz. A toboz zuhant és zuhant… és épp a nagyapám pörge kalapján koppant, aki megcsodálta az égből pottyant szerzetet és úgy döntött elülteti és nem akárhova ám, hanem éppen a templomtorony tövébe, ha már azt a Jó Isten küldte vigyázzon rá a nagyharang. Vigyázott is az rá és kissé már rekedtes hangján nap, mint nap biztatgatta:
– Úgy, úgy nőjél, növekedjél egyre magasabbra!

Így aztán az aprócska tobozból hosszú évek alatt hatalmas fenyő növekedett, melynek csúcsa már majdnem elérte a torony tetejét. Az emberek, állatok csodájára jártak, beszívták pompázatos illatát. Ünnepnapokon körbetáncolták, törzsénél mécseseket gyújtottak. Hétköznapokon gyerekek rollereztek körülötte, szerelmesek fogadtak egymásnak örök hűséget, szorgoskodók pihenték ki fáradalmaikat. Ágai közé mókusok bújtak és madarak raktak fészket. Az öreg torony meg nap, mint nap mesélt neki a régvolt időkről, a faluról vidám és szomorkás történeteket. A kis kék busz, aki nap, mint napa fenyő mellett kanyarodott és a legjobb barátjává vált, hozta a híreket a városból.

A mi fenyőnk szerette, nagyon szerette ezt a hegyek közt megbúvó kis falut. Szerette és mégis, mikor megérkeztek tél közeledtével az első karcoló szelek, maga sem tudta miért, ágai közé bánat költözött. Hiába dalolt legékesebb hangján ekkor a madár pár, hiába mesélte moha lepte történeteit a templomtorony és mikor a kék busz a végállomásra kanyarodva tülkölt neki, csak szomorúan lengette felé tűleveleit.

Így ment ez évről évre. Barátai teljesen tanácstalanok voltak, hiszen december tájékán, mikor az emberek a legboldogabbak voltak, akkor facsarodott el a legjobban a gyönyörű fenyő szíve. Naphosszat csak sóhajtozott, törzsét nyikorgatta, ágai már-már a földig hajoltak. Az arra járó emberek aggódva tekintgettek fel rá. Attól féltek, összeroppan és kidönti a legkisebb fuvallat is.

Egy ilyen téli estén különösen nagyot sóhajtott a fenyő, de akkorát, hogy sóhajtása elért egészen az égen szikrázó csillagokig. Az égbolt éjjeli őrei riadtan kutatták, vajon mi történhetett az éjszaka békéjébe burkolt tájon, mígnem megakadt tekintetük a búskomor fán.
– Hát Te miért emészted magad ennyire? – kérdezték
– Nem tudom, a hosszú téli estéken mindig vágyakozom valamire. Hiába a templomból kiszűrődő dallamok, a boldog, kipirult gyerekarcok, a csodálatos díszekbe öltöztetett falu, nekem valami hiányzik…
– Ó te csacska, hiszen csak ez a baj? Na, akkor mi könnyen segíthetünk a bajodon. Te nem akármilyen fenyő vagy. Apád az Északi fény országában élő Sudár Fenyő, anyád az ég alján táncoló Északi fény. Ami neked hiányzik, az a karácsony tájékán oly gyönyörűen sziporkázó fényáradat, kicsiny országod ekkor a legvilágosabb. Gyermekkorod fényeit nem hozhatjuk el neked, de talán…

S azzal lassan ereszkedni kezdtek, majd lágyan megültek a fenyőfa egy-egy ágán derengő fényárba vonva ezzel a fenyőt. A fa melengető bizsergést érzett minden tagjában, hatalmas boldogság és életerő töltötte el, nyújtózott egy nagyot és … NÉHÁNY CENTIVEL MAGASABB LETT A SZELÍDEN SZUNDÍTÓ TEMPLOMTORONYNÁL IS!

Köszönjük a mesét Karczewicz Ágnesnek, a nagykovácsi Kispatak Óvoda Cinege Csoportjának óvodapedagógusának, a Kincsek és kacatok óvodáknak, szülőknek, gyerekeknek c. közösségi oldal és Napról napra óvoda c. blog szerkesztőjének. Az illusztráció Szegedi Katalin illusztrátor műve.