Zene és a lányok
Azt hiszem teljesen normális, hogy ha szóba kerülnek a gyerekeim valahol, rendszerint mindenkiben felmerül a kérdés, vajon muzikálisak-e. A válaszom pedig mindig az, hogy igen, mert ez az igazság.
Azt hiszem teljesen normális, hogy ha szóba kerülnek a gyerekeim valahol, rendszerint mindenkiben felmerül a kérdés, vajon muzikálisak-e. A válaszom pedig mindig az, hogy igen, mert ez az igazság.
A mi családunkban az a szokás, hogy ha kedd, ha szerda, mindig a napján ünnepeljük a születésnapokat és a névnapokat. Igyekszünk mindent úgy elrendezni, hogy az a nap tényleg más legyen, mint a többi. Ilyenkor tavasszal van mindkét kislányunk születésnapja, így nálunk sokáig szobadekoráció marad néhány lufi.
Hogyan válasszunk iskolát? Ez egy évvel ezelőtt számomra az egyik legnehezebb kérdés volt. Próbáltam sok szülővel beszélgetni, akinek már iskolás gyereke van, elmentem számtalan bemutató órára, nyílt napra, bújtam az internetet, böngésztem a szakértői véleményeket, mégis teljesen tanácstalan voltam, miközben rohantak a hetek és vészesen közeledett a beíratkozás időpontja.
Nem vagyok élsportoló, sem amatőr sportoló. Ha le kellene írnom a sporttal való kapcsolatomat, talán azt mondhatnám, "idénysportoló" lettem az utóbbi években. Amíg nem voltak gyermekeim, lelkesen próbálgattam a különböző alakformáló tornákat és csak nyaranta lógtam el az edzéseket.
Ugyanolyan hideg téli délután volt, mint bármelyik nap februárban. Az iskolakapun befelé ballagó szülők, kifelé szaladó diákok. Ugyanúgy cipeltem Jázmin táskáját, mint mindig, ő pedig ide-oda futkosva, szökdécselve, - talán picit szótlanabbul, mint máskor - tartott velem hazafelé.
Akinek óvodás korú gyermeke van, bizonyára sokszor találkozik azzal a problémával, hogy a kicsik bizony elég sűrűn betegeskednek, főleg az első két évben. Ráadásul amikor belekerülnek egy ilyen rossz szériába, bizony van, hogy hetekig nem tudnak belőle kilábalni. Majd amikor végre jól van a kicsi, bemegy az oviba és szembe jön vele az első gyerek, aki ráköhög, na akkor az ember lányát bizony elönti a méreg.
Miért tud olyan kedves lenni egy bébiételes kis üvegből készült lámpás, vagy egy papírvirág a polcon a tésztanyaklánc mellett, hogy képes vagyok évek óta szorgalmasan törölgetni róluk a port? Talán, mert valahányszor rájuk nézek, mosolyt csalnak az arcomra és jóleső melegség önti el a lelkem.
Ha kimondom azt a szót, hogy farsang, először az jut eszembe, hogy egyszer kislányként, háremhölgynek öltözve tündökölhettem pár órán át az iskolában. Aztán az, hogy a barátainkkal milyen jó kis beöltözős farsangi bulikat tartottunk - rendszeresen nálunk. A harmadik, ami eszembe jut, az Jázmin, aki tavaly farsangon bohócnak öltözött és borzasztóan irigyeltem.
Én a mai napig nem felejtem el, amikor életemben először sírtam egy filmen. “A bajnok" - ez volt a címe és anyukámmal néztük együtt otthon a tv-ben. Emlékszem, hogy ültem a szőnyegen és sokáig próbáltam visszatartani az érzéseimet - mert már nem voltam nagyon kislány - anya előtt, aztán végül nem sikerült és kicsordultak - mit kicsordultak?!, ömlöttek!! - a könnyeim.
Nehéz pálya ez az anyaság. Nekünk anyukáknak annyi mindenhez kell értenünk. Tudnunk kell, mit egyen a gyerek, mit játsszon a gyerek, milyen gyógyszert kell beadni, ha fáj a torka. Kell, hogy legyen egy kis pedagógus vénánk és nem baj, ha jók vagyunk koordinálásban, szervezésben is.