Én a mai napig nem felejtem el, amikor életemben először sírtam egy filmen. “A bajnok” – ez volt a címe és anyukámmal néztük együtt otthon a tévében. Emlékszem, hogy ültem a szőnyegen és sokáig próbáltam visszatartani az érzéseimet – mert már nem voltam nagyon kislány – anya előtt, aztán végül nem sikerült és kicsordultak – mit kicsordultak?!, ömlöttek!! – a könnyeim.
A lányaim is nagyon érzékeny emberkék. Nálunk az ölős, harcos filmek nem mennek a tévében, mivel nincs bekötve tévéadás nálunk.
Sokáig nem is ismerték azt a szót, hogy “megölni” és erre úgy jöttünk rá, hogy amikor Emi egyszer véletlenül rálépett egy bogárra, Jázmin szomorúan újságolta, hogy Emike “meghalította” a bogarat.
Szóval, érzékeny lelkű kis királylányok, akik – mint minden gyerek – szeretik a meséket. Itthon is sokat nézhetik a rajzfilmeket, mesefilmeket: az a fontos, hogy mi mindig tudjuk, hogy épp milyen témájú, hangulatú mese van bent a dvd-lejátszóban.
Egyszer az oviban – szuper volt az a két óvónéni – Jázminék egész héten a lovakkal foglalkoztak. Amikor mentünk érte, mondták, hogy jöjjünk vissza picit később, mert egy rajzfilmet néznek, ami egy lóról (Szilaj) szól, és Jázmin teljesen beleéli magát a történetbe, ne vigyük még haza.
Jó félóra múlva, egy kis szipogó tündért öltöztettünk a folyosón, és meg sem próbáltuk faggatni. Soha nem felejtem el, mennyire meghatódtam attól, hogy az én kis bolondos, izgő-mozgó kislányom lelkében milyen érzelmek vannak. Gábor – ezen felbuzdulva – másnap berakta nekik az E.T.-t. Együtt nézték meg mind a hárman, és Emike is csatlakozott a pityergők táborához. Hiába, ő is a mi lányunk! De azért persze vannak nem sírós estéink is! 🙂